lepjunk.hu

A kulcsra zárt ember

Az alábbiakban megpróbálom elmesélni, mit jelent együttélni egy jó képességű, ma (1996-ban - a szerk.) 27 éves, autisztikus vonásokkal megáldott fiatalemberrel. A továbbiakban V-nek fogom nevezni; én az édesanyja vagyok.

Megjelent az Esőember 1996. I. évfolyam 4. számában


Kisfiam mindig kilógott a sorból, de annyira nem, hogy ne járhatott volna normál óvodába, iskolába. Ő volt az osztály magányos farkasa. Melegszívű, segítőkész, szorgalmas, örökké tanult valamit. Jó a hallása, nyelvérzéke. Fél a betegségektől, a gyógyfüvekben bízik. Elvégezte a 8 általánost jó eredménnyel, három gimnáziumot, a történelem miatt nem tudott leérettségizni. A két éves kertészeti szakmunkásképzőt is elvégezte, az oklevelét már nem tudta megszerezni. Képesített talpmasszőr, jógázni járt.

A durvaságtól irtózik, a nehézségek lesújtják.

Két és fél éves korában vittük először orvoshoz. Éreztük, hogy más, de mássága ebben a korban hisztériában nyilvánult meg, játékai is szegényesek voltak (lapos tárgyakat pörgetett, himbálta magát a lábain). Hirtelen fejlődött, átmeneti szakaszok kimaradtak, pl. nem volt a rajzában a pont, pont, vesszőcske időszak, ő egyszercsak teljes emberi alakot rajzolt. Korától kb. egy évvel volt lemaradva, de normál iskolába járt. Egy évvel később kezdte, s mint már írtam, jó eredménnyel, rendkívül lelkiismeretesen, mindig felelősségtudattal készült óráira.

A pszichológusi zárójelentésben ez állt: „Személyiségzavar, autisztikus vonások?” Esetenként jártunk, amikor nehezebb időszakai voltak.

Az általános iskolai évei voltak a legzavartalanabbak. Az igazi problémák a középiskola elkezdésével kezdődtek. (Úgymond ahogy kilépett az igazi ÉLETbe). Bohócot lehetett belőle csinálni, humorérzéke nincs, amit mondanak neki, azt készpénznek veszi.

Van egy évvel fiatalabb húga (és egy 10 éves is; róla később, hiszen az az érdekes, akivel együtt nőtt fel). Évvesztessége miatt egy osztályba jártak, ami talán jó volt, talán nem, de máshogy megoldani nem tudtam. Kiskorukban a húga védte, segítette, anyáskodott felette. Nem engedte kiközösíteni, nem játszott nélküle. A húga is kamaszkorban hagyta magára, ami természetes, hiszen a húg szeretne a bátyra felnézni. Akkor már ő szégyellte barátai előtt a különc, humortalan, sokszor visszatérő kényszeres, zavaró beszédei miatt a bátyját.

Első osztályos korukra esett, hogy édesapjuk elhagyott minket. V. látszólag jobban viselte, mint a húga. Időnként kérdőre vonta apját, hogy mikor jön vissza, de ahogy megtudta, hogy féltestvére születik, lezárta az ügyet. „Kész, vége, apu nem jön vissza többé” – hangoztatta síró húgának. Pedig jó volt a kapcsolata az apjával; édesapja nyugodt, csendes természetével sokszor tudta megfékezni V-t. Felnőtt korára egy „háromlépéses távolságú” kapcsolat alakult ki közöttük. Szereti apját a maga módján, de érzelmileg nem kötődik hozzá; találkoznak is elég sokszor, de nem tudnak mit kezdeni egymással. Féltestvéreit is szereti, velük konfliktusa nemigen volt/van.

Tehát egyedül neveltem őket kamaszkorukig. A legcsendesebb időszakunk ezek az évek voltak, mint írtam már. Pedig nagyon nehéz volt egy személyben családfőnek, anyának s fiatal nőnek lenni. Talán (sőt valószínűleg) az okozhatta ezt az aránylag sima 8 évet, hogy abba az iskolába jártak, ahol én dolgoztam. Megjegyzem, nem tanulmányi téren voltak vele elnézőek a kollégáim, hanem furcsaságait el tudták fogadni, az osztállyal fogadtatni. Aránylag jó képességei miatt próbáltuk meg a középiskolát; ez már nem ment, itt már kemény világ várta, ezt már nem bírta.

Sok-sok keresgélés után sikerült a Főv. Állatkertben munkát találnunk neki. A Pálmaház akkori igazgatója, aki úgy vette föl, hogy nem tudta V. problémáját, 3 hónap próbaidő után véglegesítette őt. Még most is hallom szavait: „Mérlegre tettem a fiú jó és rossz tulajdonságait, s úgy döntöttem, véglegesítem őt. Igaz, hogy lassú, nehézkes, érzékeny, de precíz, pontos, megbízható; ilyen fiatalember kell nekem.” Elsírtam magam, s akkor mondtam meg, hogy mi a baja V-nek. „Annál inkább itt a helye” – mondta ő. Dolgozott, szerette a környezetet, munkáját. Nehezen viselte némelyik kolléga durvaságát, de lényegében a kollégák javaslatára került a Pálmaházba őrnek. Ez nagyon megviselte, nem neki való munka volt másokra szólni, hogy ne nyúlj ehhez, ahhoz. A párás klíma sem tett jót neki. Az aztán végképp letaglózta, hogy hiába végezte el a dísznövénykertészetet, mégsem tették vissza a kertbe. Igaz, hogy a szakvizsgája nem lett meg, de látta, hogy bunkó, még 8 általánost sem elvégző kollégák mégis kint vannak a kertben, ő meg nem. Nagyon rendesek voltak vele a Pálmaházban, valóban az ő érdeke volt, hogy aránylag védettebb környezetben legyen. És akkor itt a probléma: a környezet védettebb, de a munka számára unalmas, fárasztó, egyhangú, nem talált benne szépet. S ez mind igaz. Itt nem érezhette, hogy ő alkot valamit, mint amikor kint volt a kertben. A keze alatt élő növény fejlődik, mint amikor a farkasházat ő és egy kislány ketten tervezték  meg, és el is készítették.

Egyre rosszabb lett az állapota, már a munkahelyén is konfliktusok voltak. Finoman figyelmeztettek, jobb lenne leszázalékoltatni, mint hogy utcára kerüljön. Így is lett; 6 és fél év után leszázalékolták. Először én indítottam el az ügyet, de végül 1993. nyarán önmaga ellen fordult, mentőt kellett hívni, és bekerült a pszichiátriára. Iszonyú erős gyógyszereket kapott. Lelassult beszéde, járása, nézett a semmibe, de azt mondta: „Anyu, lehet, hogy bamba vagyok, de nem szenvedek, nem kínoznak az örökös belső feszültségek, és nyugodt vagyok.” Sírtam, itthon tomboltam: „Nem akarom, hogy egy értelmes ember elveszítse önmagát, gondolatait, egy halom báb váljék belőle!” De talán kellett ez, hiszen nap mint nap őrjöngött már, tört-zúzott, egyszerűen nem lehetett együtt élni vele. A pszichiáter vigasztalt, el fog ez múlni, meg fogja szokni a gyógyszert és akkor nyugodt lesz, de nem lesz „bamba”. Igen, megszokta a gyógyszert, előjött egy csomó mellékhatás, és az alap-énje is kezdett előjönni, csak talán még rosszabb volt, mert mindent elfelejtett, és kínozta önmagát, környezetét. Nem tombolt, de nem is lehetett vele beszélni logikusan.

Ekkor kerültünk az Autista Kutatócsoport (helyesen: Autizmus Alapítvány és Kutatócsoport - a szerk.) Serdülőházába. Először bejáró volt fél évig, utána hétfőtől péntekig van benn a mai napig is. Ilyen jellegű otthon kellene neki, ahol nincs egyedül, némi irányítás, ha kell; elfoglaltság, átmenet a normál és az egészséges élet között. Azt szeretném, ha én már nem leszek, ilyen otthonban legyen. Sőt számára és számunkra ez már most lenne jó. Nem tudom, érthető-e, amit írni akarok. Egész életemben az ő szempontjai voltak az elsők. Egyszer voltam úgymond önző, amikor tíz évi egyedüllét után ismét férjhez mentem. Ebből a házasságomból született a most 10 éves kislányom, R. Tündéri aranyos kislány, a fiam szereti, de bizony a kislány egyre szomorúbban veszi tudomásul V. rossz időszakait. Apró kis rajzokat tesz az asztalára, várja őt, s ha jó az itthon töltött időszak, akkor jó, de ha nem, akkor nyomasztja őt. V. is gondol rá, csokit vesz neki; van, amikor játszik vele. De V. önmaga is belátja: „nem mindig tudom elfogadni az itthoni normákat”. Neki nem az a pihenés, ami nekünk stb. „Mi lesz velem, ha sem a normál, sem a sérült társadalmat nem tudom elfogadni?

Ebből a házasságból én szálltam ki vallási okok miatt. Férjem egyik napról a másikra belebonyolódott egy olyan vallásba, amit én nem tudtam követni. Tehát ismét egyedül vagyok (már 4. éve).

V., amikor a kórházban volt, bízott a gyógyszerekben, tervei voltak. Így írt nekem:

Kedves Anyám!

Segítő kezed,
Gondoskodó szived
Megnyugtat.
Eddig te vigyáztál rám
Most már én vigyázok terád.
Eddig te látogattál meg engem
Most már én foglak.
Te csak egy vagy a földön
Téged soha senki sem pótol.

Fiad


S ezek után ezt a kapaszkodót is elveszítette, mert gyógyszer ide – gyógyszer oda, előjöttek a dolgok.

Azt mondják az orvosok, ő jó képessségű autisztikus ember. Sokszor megkérdőjelezem, hogy jobb-e neki ezáltal? Tökéletesen felméri helyzetét, gyengeségeit, fél a jövőtől, ha támasz nélkül marad. Az egész világ úgy, ahogy van, egy nagy súly a vállán.

Évek távlatából is hallom dr. Popper Péter szavait; „Ez a gyerek egy zárt doboz, meg kell hozzá találni a kulcsot, s akkor minden rendben lesz”. Én azóta is, s amíg élek és mozgok, töretlenül keresem ezt a kulcsot. De egy jó ideje önmaga is ezt keresi. Minél több kudarc éri, annál több külső támogatást igényel, s amit a versben írt, tudja már, hogy nem úgy van.

Ezért szeretnék neki mielőbb egy megnyugtató, végleges otthont teremteni, ahol látom, és ő is érzi, hogy boldog.

Z. B. M.


Ajánlott cikk ezen a honlapon: Szülőszemmel egy iskolásról

2010-02-22 00:00:00
Vissza
Bejelentkezés
 

Keresés