lepjunk.hu

Szobatisztasági program erőszak nélkül

Három éves kor körül kezdtem aggódni. Ő a harmadik gyermekem; tudtam, hogy három éves kor körül már valami hajlandóságnak mutatkoznia kellene. A másik két gyermekemnek sikerült minden nehézség nélkül leszokni a pelenkáról.

Megjelent az Esőember, 1996. I. évfolyam, 4. számában


Ő annyira ragaszkodott a pelenkához, hogy minden próbálkozás hiábavaló volt. Nyáron a legnagyobb melegben sem lehetett levenni róla, mert annyira magánkívül ordított, hogy azt nem lehetett hagyni. Próbálkoztunk bilivel - elhajította. Próbáltuk ráültetni - megfeszítette magát és elkékülésig ordított. Hallottuk, hogy zenélő bilivel két hét alatt szobatiszta lett egy autista gyerek. Megvettük a drága zenélő bilit. Annyira megijedt tőle, hogy három napig be sem ment abba a helyiségbe, ahol megmutattuk neki. A WC-t próbáltuk meg ezután, hátha jobban tetszik, de attól is félt. Volt egy láthatatlan fal Ő és a WC közt.

Ahol a gyerekkel megfordultam szakembereknél, mindenütt megkérdeztem, hogy mit lehetne tenni. Soha senki nem mondta, hogy előfordul autista gyerekeknél, hogy sokkal később lesznek szobatiszták. Használható tanácsot sehol nem kaptam senkitől.

Egyik helyen azt tanácsolták, hogy le kell róla tépni a pelenkát. Nem baj, ha ordít, nekem kell keménynek lennem, mert csak egy napig fog ordítani, aztán megszokja, hogy nincs pelenkája. De azt minden szakembernek tudnia kellene, hogy erőszakkal semmit sem lehet elérni, csak még nagyobb ellenállást és még nagyobb ragaszkodást a tiltott dologhoz. Nem beszélve arról a lelki traumáról, amit az erőszakoskodás okoz. Másik tanács: el kell dugni a pelenkát, ne lássa, hogy van, és ha keresi, akkor azt kell mondani, hogy elvitte a cica.

5 és fél éves korban megkérdeztem egy szakembert, de attól olyan kritikát kaptam, amit a mai napig nem tudok megemészteni. Azt mondta, hogy azért nem szobatiszta még a gyerek, mert babázok. Nem akarom, hogy felnőjön, addig az én pici babám marad. Vegyem észre, hogy már nagyfiú, és most rögtön vegyem le róla a pelenkát.

Végül a legjobb tanácsot egy védőnő barátnőmtől kaptam. Várni kell türelmesen, mert amíg a gyerek nem akarja, addig hiába minden. Neki lett igaza, pedig ő "csak" egy védőnő és "csak" egy anya.

Az eltelt időszakban 3-6 éves kor között éppen elég önmarcangoló gondolatom volt. Biztos, hogy én vagyok a hibás mégiscsak, hiszen én vagyok vele egész nap. Vagy valami szervi baja van. Már gondoltam urológiai kivizsgálásra is. Jó lett volna egy megfelelő tájékoztatás. Akkor is próbálkoztam volna, hiszen minden normális szülőnek az a célja, hogy gyermeke minél önállóbb legyen minden területen. Kevesebb önvád lett volna, hiszen egy anya úgyis elég sokat tűnődik azon, hogy vajon mit ronthatott el, hogy a gyermeke más, mint a többi.

SZOKTATÁS.
Hat hónappal ezelőtt gondoltam, hogy most már valamit tenni kell. Vagy lesz eredménye, vagy nem, de ez nem erőszakos módszer, nem árthat.

Minden tisztába tevést összekötöttem a WC- használattal. Annyira félt a W"C-től, hogy előbb azzal kellett megbarátkoztatni. Ezért a legrövidebb WC-n ülést is jutalmaztam egy-egy apró csoki-darabbal. Eleinte a WC-n ülés nem volt több mint 1-2 másodperc. Aztán napról napra nőtt a WC-n ülés időtartama, igaz, hogy ekkor még nem csinált bele semmit, de már nem félt. Hamarosan annyira megszokta ezt a módszert, hogy a pelenka levétele után már automatikusan ment a WC-re. Egy idő után minden alkalommal bele is pisil. Többször próbálkoztam azzal, hogy nem adok rá pelenkát napközben, de ez mindig heves tiltakozást váltott ki. Ezért nem erőltettem.

A mesét nagyon szereti, ezért kb. 2 hónappal ezelőtt az esti mese kezdetekor levettem róla a pelenkát és pelenka nélkül, bugyiban nézte végig a mesét. Majd a vasárnapi Walt Disney-összeállítást is pelenka nélkül engedtem csak nézni.

Egyik vasárnap a Walt Disney után sem kérte vissza a pelenkát, fürdetésig bugyiban volt, és többször elment magától a WC-re, és bele is pisilt. Éjszakára természetesen visszakapta a pelenkát, de másnap reggel ébredéskor levettem róla, és egész nap bugyiban volt. Kicsit nyafogott, de nem csinált nagy rumlit. Figyelmeztetés nélkül elment WC-re, és bele is pisilt. Féltem attól, hogy majd a kakilást visszatartja, de egyik alkalommal az is sikerült. Azóta úgy jár WC-re, mintha ez soha nem okozott volna neki gondot. Egyszer sem fordult elő, hogy bepisilt volna, mindig időben elérte a WC-t. Ha sétálni megyünk, kibírja, míg hazaérünk. Egyelőre ülve csinálja, de ez segítség abban, hogy a kakilás is zökkenőmentesen menjen. Az már csak részletkérdés, hogy a fiúk állva pisilnek. Éjszakára még mindig kell a pelenka, nagyon mélyen alszik, nehéz lesz neki az éjszakai szobatisztaság. De megvan a reményem rá, hogy hamarosan már az sem kell. Csak ki kell várni.

Azért tartott ez a program 6 hónapig, mert a gyereket csak ennyi idő alatt lehetett erőszak nélkül együttműködésre bírni. Féltem attól, hogy ha siettetem a dolgot, akkor mindent elrontok. Ha pedig elrontom, még nehezebb lesz újrakezdeni.

NAGYON FONTOS!
A program elkezdését és a program alatti sikereket nem vertem nagydobra, csak mi ketten tudtunk róla. Így nem lett beszédtéma a családban, nem fordulhatott elő, hogy valaki megjegyzést tesz, amitől a gyerek elszégyelli magát, és csődöt mondott volna a program.

A szobatisztasági program folytatása (éjszakai)

Fél évvel azután, hogy a kisfiam nappali szobatisztaságát sikerült elérni - az előző részben leírtak szerint -, a sorsunk úgy alakult, hogy ideiglenes jelleggel másik városba kellett költöznünk. Hétfőtől péntekig tartózkodtunk az új helyen, péntek este hazautaztunk a régi lakásunkba, és a hétvégét ott töltöttük.

Olyan helyre költöztünk, ahol a szoba közvetlen közelében volt a WC. Ezt használtam ki a program folytatására.

Megérkezésünk estéjén fürdés után nem vettem elő a pelenkát - gondosan eldugtam, nehogy meglássa, hogy hoztunk magunkkal -, csak a pizsamát és egy bugyit. Kisfiam persze kérte a pelenkát. Mondtam neki, hogy nem szükséges, mert itt közel van a WC, éjszaka is ki tud menni, ha kell. Erre nem szólt semmit, lefeküdt, elfogadta ezt az új helyzetet. Elalvás előtt azonban többször is kiment a WC-re. Bebiztosítva így magának azt a követelményt, hogy a bugyiba nem szabad bepisilni.

Lefeküdt aludni, és végigaludta az éjszakát, nem pisilt be. És ez azóta így van.

Hétvégén régi lakásunkban kereste este a pelenkát, ott kérni akarta éjszakára. (Telefonon hazaszóltam, hogy mire hazaérünk, egyetlen pelenka se legyen szem előtt.) Nem találta sehol, és a következő megjegyzést tette: - Mi van, ellopták a pelenkát?

Ezzel aztán vége is lett az ügynek. Ott is pelenka nélkül alszik éjjel, azóta szóba sem hozza a dolgot, mintha soha nem is kellett volna neki.

Egy anyuka

 


A szerkesztő megjegyzése:

 

Egy rádióban elhangzott nem autistákról szólt a beszélgetés szobatisztaságra vonatkozó részlete:
Kisgyermekesek ismert problémája: gyermekük már óvodás, és még mindig nem akar bilire, W. C-re ülni, nehéz leszoktatni a pelenkáról, stb.
Sok tanács mellett a következőket hallottam: A mai egyszer-használatos pelenkák ugyan kényelmesek, nedvszívóak, eldobhatóak, de túl azon, hogy eldobásuk szintén egy környezetterhelő aktus, szemben a textilpelenkával, a gyermekek jól érzik benne magukat. Viszont a textilpelenkában előbb utóbb ők is kényelmetlennek érzik saját „terméküket”, és könnyebben válnak szobatisztává. Ki kellene próbálni.
Talán nem volna helyes minden kisgyermekkori nehézséget az autizmus számlájára írni. A frankfurti Goethe Egyetem kutatója, Poustka professzor egyik előadásából vett gondolat: Egy gyermek maga is fejlődik, genetikailag így van kódolva. Természetesen nem magától, mert képességei szerinti segítségre, irányításra, fejlesztésre, nevelésre, oktatásra mindegyiküknek szüksége van. (Alajos)
Lásd még: Visszhang: Miért is nem?

Toalett tréning - más megközelítéssel illetve Szülők írják - Ötletebörze

2010-02-21 00:00:00
Vissza
Bejelentkezés
 

Keresés