lepjunk.hu

DSM-V - mit várhatunk?

(DSM Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders - az Amerikai Pszichiát­riai Társaság kézi­könyv­e -  Alajos)

A DSM-III. megjelenése 1980-ban a pszichiátria új korszakát ígérte. A következő kiadás 1994-ben már némi csalódást keltett, főleg a várt fejlődés elmaradása miatt. Most már folyik a DSM-V. előkészítése, a megjelölt 2012. helyett 2013-ra várható. Sokan furcsállták, hogy a munkát titkolózás veszi körül, most kezdenek „kiszivárogni” a várható változtatások, és máris megszólalnak a kritikai hangok. Nem az új kategóriák és kritériumok miatt, hanem azért, mert most már az egész rendszerben kételkednek sokan, és a dilemmák a pszichiátria elméleti alapjait érintik, és aggodalmat keltenek a gyakorlattal kapcsolatosan is.


A DSM sajátosan Janus-arcú. Van „római arcéle”, a betegségformák pontos leírása, definíciója, egységes nomenklatúrája nemes törekvés. A pszichiátria egész nosológiai hagyományát szintetizálja, miközben nyitott az új felismerések iránt, voltaképpen mind több betegségegységből, szindrómából áll, ezeket az új tapasztalatok nyomán alakították ki. Multiaxiális, vagyis a klinikai kórállapotok mellett még négy tengelyben ígéri a beteg leírását, a személyiség zavarainak, a szomatikus állapotnak, a pszichoszociális problémáknak és az általános funkcióképességnek tengelyeiben.

Van azonban „torzképe”, Jungot parafrazeálva: „árnyéka”. A kritériumok végül többségükben pontatlanok, a diagnózisok kitágíthatók, szinte a valódi kórtani entitások hiányoznak is belőle, szindrómákról beszél, vagy még semlegesebben, zavarokról (disorder). Kizárólag a viselkedés a kórisme támpontja (ezen belül a „verbális viselkedés”, ahogyan egykor Skinner megfogalmazta), a tünet, a zavar az egyénben rejlik, független annak szociokulturális jellemzőitől (erről a negyedik tengelyben lehet szólni, de a gyakorlatban a második tengelyen ritkán mennek túl a diagnosztikai folyamatban, ezt is csak azóta teszik, amióta tétel, hogy a személyiség örökletesen determinált, tehát – ha úgy tetszik – kórnemző típus, és független az élettörténettől és a lélektani egyedfejlődéstől - más szempontból: a szocializációtól).

Ez a sajátos keresztmetszetiség súlyos tudományos problémát jelent, a pszichiátria vallásos buzgalommal ragaszkodik az agyhoz, mint tárgykörének meghatározó szubsztanciájához, ez azonban mai ismereteink szerint más, mint a többi szervünk, epigenetikus tényezők egymásba bonyolódó, sokszoros kölcsönhatásos rendszerében strukturálisan is, de funkcióiban mindenképpen átalakul a fejlődésben.

Ami az egymást követő DSM kiadásokat mindig aggasztóbbá teszi: az agy mélyreható megismerése ellenére nem találják a főbb betegségformák egyértelmű agyi patológiáját. A DSM-III., a pszichofarmakológia sikerei és a nagy neurotranszmitter-hálózatok, és a magatartást szabályozó központok csodálatos képéből azt remélhettük, hogy a nagy, ősi elmebetegségek titka feltárul. A pszichiátria ezt mindig az örökletes agyi elváltozásokban, funkciódeficitekben lokalizálta, és azt tételezte, hogy ez valamikor időzített bombaként kirobban, valószínűleg a sérülékenység miatt, az élet stresszeinek hatására valamilyen dekompenzációként lép fel (hirtelen vagy fokozatosan). A pszichofarmakológia specifikusan avatkozik bele a zavarok valamely lényeges összetevőjébe, hittük például hogy lecsökkenti és feldolgozhatóvá teszi a keletkező izgalmat, pótol fontos hírvivő anyagokat, vagy éppen ezek túltengését szabályozza. Nos, ez még mindig nem igazolódott.
Viszont tény, hogy a diagnózisok vitathatók, nem validak, és az idők folyamán szembetűnően és zavaróan idomultak a gyógyszeripari kínálatokhoz. A depresszió és antidepresszánsok indikációja rendkívül kitágult, miközben egyre több a kétely az antidepresszánsok valódi hatékonyságában (még „major” depressziókban is, évtizedekig kötelező volt az „endogén” jelző, a mostani major analógiájára…), specifikus jellegében. Nem határozható meg jól a szkizofrénia, most éppen még „preklinikai”, csak előjeleket mutató állapotában akarja a DSM-V. felismerni, ebből lesz új kategória, de az egésznek nem látják megalapozottságát, célszerűségét bizonyítottnak. Ki is akarják iktatni a fogalmat, a stigma miatt, Japánban már ez meg is történt, „integrációs zavarnak nevezik, nyugaton a „salience syndrome” nevet, illetve a „salience dysregulation syndrome” nevet ajánlják. Az új nosológiai fogalmak éppen olyan viselkedésformákat tesznek betegséggé, amelyek korábban a morál és a társadalmi normák hatókörébe tartoztak, sok kritikus már a társadalom medikalizálásáról, pszichiatrializációjáról szól, olyan kategóriák nyomán, mint a vásárlási mánia vagy a többi új „addikció”.

A DSM-IV. nyomán járványos lett az ADHD, az autizmus spektrum vagy a gyermekkori bipoláris zavar, az esetek szaporodása mással, mint a diagnosztikai kategóriák tágításával és a mögöttük álló gyógyszerkínálattal nem magyarázhatók. A társadalommal sikerült elhitetni, hogy a depresszió genetikai hátterű, krónikus betegség és életen át tartó hajlam, most kezdjük észrevenni, hogy a nyugati országokban a depressziósoknak nehezebb életbiztosítást és rokkantsági biztosítást kötni, ez hozzánk is át fog terjedni. Ma már mind többet beszélnek az önstigmatizációról, vagyis a fátumszerű betegség tudata belülről gyengíti a személyiséget.

A DSM-V. további hullámzást kelt a pszichiátria tavában, és Narcissus egyre nehezebben látja meg azt a szép arcképét, amelybe beleszeretett, és egyre inkább a torzképek jönnek elő. Ez a víztükör nem fog megnyugodni, noha ma lehet azt mondani, hogy egyesek „szelet vetnek”, tovább jelennek meg ugyanarról a témáról biológiai sikersztorik és megalapozottnak látszó tudományos kritikák (példa lehet erre a felnőttkori ADHD konfrontatív bemutatása a BMJ-ben. Miközben nehéz ma már kivédeni, hogy a pszichiátriai diagnózis és a diagnosztikai folyamat szociális konstrukció, a pszichiátria továbbra is „agy” és nem „lélek”, nem „társadalmi lét”, ma is csak agyra ható gyógyszer van, és csak a periférián léteznek pszicho- és szocioterápiák, lelki egészségpromóciós és képességfejlesztő programok, a nem biológiai kutatások kisemlősök az elefántházban.

Úgy tűnik, minden más orvosi diszciplínánál nagyobb mértékben dogmatikus a pszichiátria, ortodoxiák uralma alatt áll, nincsenek vitafórumai, a dilemmák felvetése támadás, a szakmáért aggódó hang illetéktelen, mert nem a kanonizált álláspont. A magyar viszonyok karikaturisztikusan képezik le azt, ami most a világban is mindinkább látható, és valószínűleg a DSM-V nyomán még szembetűnőbb lesz.

Buda Béla
Prima-díjas pszichiáter, a Magyar Köztársaság Érdemrend Középkeresztjének kitüntetettje, az addiktológia, a pszichoterápia, a kommunikációelmélet és a szociálpszichológia hazai és nemzetközi hírű, kiemelkedő magyar kutatója. Bővebben: Korunk nagy személyisége


Forrás: Hírvilág

http://www.elitmed.hu/ilam/hirvilag/dsm_v_mit_varhatunk_6039/

Kapcsolódó írások:

Az Asperger szindróma vége

DSM-IV


2013-07-08 00:00:00
Vissza
Bejelentkezés
 

Keresés