lepjunk.hu

Teri néni naplója

Mottó:

Ha Isten megenged valami rosszat, akkor valami sokkal rosszabbtól akar megvédeni, vagy valami olyan útra akar vezetni, amelyre magunktól sohasem térnénk rá.

(Böjte Csaba OFM Hiszek a szeretet végső győzelmében c. könyvéből)

A naplóban szereplő nevekhez:

Teri néni – nagynéném, édesanyán első húga – pár éve hunyt el.

Gitta – nagynéném, édesanyám legkisebb húga (életmentőm)

Anyuka – anyai nagymamám (Sáránszky Lajosné szül. Kováltsik Paula nagymama)

Magdusédesanyám (elhunyt 2014. január 11-én életének 86. évében))

Lalaédesapám (Elhunyt 1997. április 24-én életének 86. évében)

Magdika – nővérkém (Elhunyt 1945. január első hetében)

Ede – (Lenkefi Ede) Teri néném későbbi férje, nagybátyám, második házasságom tanúja. Már jó évtizede nincs köztünk

Irénkéék – édesanyám második húga és családja – ő sem él már

Gabi – (Szabó Gábor) Irénke néném férje – nincs már velünk

Gizike - (Szabó Gizi) Gábor testvére

Öcsike – ez én vagyok, és a naplóban szereplő Alajos bácsi csak lakótársunk volt a kelenföldi házban Béla bácsival Ludmilkával és Marinkával együtt

A napló első oldalait Teri néném Rákosszentmihályon írta (ma Budapest 16. kerületének része), a római katolikus templom mögött lévő ma is megtalálható Sajtó utcai kis családi házban.


Teri néni naplója

1944. XI. 8. Szerda

Már egy hete, hogy egészen közelről halljuk az ágyúk dörgését! Egyik nap kevésbé, másik nap erősebben. Este a tüzek villanását is látni, félelmetes nagyon, ez a lilásvörös fény a vak sötétben. Az utcán nem merünk járkálni, mert itt-ott hallatszik, hogy belőtték gépfegyverrel vagy az ágyúkkal. Bizony csak azt nézi mindenki, hogy minél hamarabb otthon legyen, a családi körben mégis biztonságosabb és jobb. A beszélgetés tárgya csak a harci helyzet, a térképet böngésszük, és azt gondoljuk, hogy mégis itthon maradunk. Hová is mehetnénk, annyi ember? Egyesek már elutaztak messzebb vidékre, talán jó nekik, talán nem lesz rosszabb nekünk? Ki tudja? Imádkozunk és remélünk, majd a jó Isten velünk lesz! Csak hárman vagyunk itthon. Édesanyám és hugival együtt várjuk a sorsunkat. Néha eljön Ede is, mindig kérem, hogy ne menjen még el, mert jó ha egy férfi is van a házban. De bizony neki is van édesanyja otthon, aki várja és bízik benne. A gyárban még elég nyugodt a helyzet, a fizetéskiadást is visszavonták, ez csak jó, mert nincs olyan nagy szükség rá még. Vásárolni kellene, egyet mást de nem lehet, mert korán zárnak az üzletek, és egész nap irodában kell lenni. Így nagyon nehéz. Egyik napról a másikra élünk és nem tudjuk mi lesz holnap.

1944. XI. 9. Csütörtök

Ma egész nap bent jártam a városban, cipőt kerestem de sajnos nem értem célt. A fizetést ma már kiadták, ami azt jelenti, hogy már rosszabb a helyzet. Kijelentette az igazgató úr, hogy ez a vastartalék és osszuk be okosan és gazdaságosan.

Megint nagyon erősen hallatszik a lövés, és estére elhatároztuk, hogy bemegyünk Pestre szombaton lakni. Nem tudom, mi lesz még belőle.

Péntek 1944. nov. 10.

Semmi különös változás, a napok csak telnek-múlnak és se jobbra se balra az ember… Nem is tudom, mi lesz még velünk?

Szombat 1944. nov. 11.

Megbeszéltük, hogy bemegyünk vasárnap sebesült katonákat látogatni a kórházba. Viszünk kispárnát, cigarettát, süteményt. Igen ám, csakhogy este 9 órakor beállít Lala, hogy holnap reggel jön a kocsi és megyünk Kelenföldre. Most már nem lehet visszamaradni, mert megrendelte a fuvart. Tehát holnap Isten áldjon szép Szentmihály!

1944. XI. 12. Vasárnap

Már öt órakor keltünk, pakolás, csomagolás, izgalom, ½ 9-kor jön a kocsi. Egy-kettőre üres lesz a ház, megyünk a Magdusékhoz segíteni, ott nagyobb a munka. Fát hordani, szenet, krumplit és a bútorokat. Közben már megérkeztek a német kamerádok is, akik az éjjel ott aludtak. Az ember még körül sem néz, már telerakják a házakat jelekkel, és úgy élnek, mintha mindég ott lettek volna. Délután 3-kor elindultunk mi is a kocsi után. Este aztán megint a lerakodás, fahordás és munka, és cirkusz. Fáradtan lefekszünk, talán majd holnap rendben leszünk.

1944. XI. 13. Hétfő

Első reggel az új lakásban, bizony kicsit hangulatos is, de mégis csak berobogunk 8:01-re a hivatalba. Estére aztán jól eltévedtünk, mert nem találtunk haza. Hiába, még szokatlan az a környék! Kicsit haragudtam este, mert vitatkoztunk Anyuval és Magdussal és nem látták be, hogy nem kellene már tovább folytatni a dolgot.

Ma volt 2x riadó és a változatosság kedvéért. Itt még jobban halljuk az ágyúdörgést.

1944. XI. 14. Kedd

Este kipróbáltuk a fürdőkályhát is.

1944. XII. 23. Szombat

Már reggel óta folytonos pergőtűzben vagyunk. Nagy izgalom a hivatalban, mert úgy hallottuk, hogy a cukrot nem adják ki, csak délután. Pedig mindenki szeretne elmenni korán, hiszen karácsony lesz holnap. Még mindenkinek van tennivalója, hogy tűrhetőbbé tegye a következő ünnepnapokat. Milyen szép is volt még tavaly a karácsony! Talán megengedi a jó Isten, hogy az idén is megérjük ezt. Végre dél lett, riadó, utána mindenki hazarohant. Nekem is még vásárolnom kellet siettem is nagyon, hogy még sötétség előtt hazaérjek. Otthon nagy sütés-főzés, a Gizike esküvőjére készülnek, mert az is most lesz az ünnepek alatt. Este átvisszük a kért süteményt hozzájuk, és sietek befejezni kicsi Magdikának a babaruháját.

1944. XII. 24. Vasárnap

Reggel óta ülök a szobában és nagy izgalommal varrok kötök. Lala miatt izgulok, mert még mindig nem jött haza és Magdust az ájulás környékezi már, csak összeszorítja a fogát és nem panaszkodik. Csak várjuk mindannyian, hogy mi lesz a vége? Egész nap kis riadó nagy riadó és már este 5 óra.

Végre hazajött Lala és feldíszítettük a karácsonyfát. Ede is megérkezett estére, nagyon boldog voltam, mert már csütörtök óta nem tudom, mi van vele. Szerény kis vacsoránkat elfogyasztottuk utána lefekvés, beszélgetés. Ede itt maradt nálunk mert estére leálltak a villamosok és nem tudott hazamenni.

1944. XII. 25. Hétfő

Ma szent karácsony ünnepe van templomba készülünk, de nem nagyon merünk az utcára menni mert a golyók csak úgy fütyülnek a fejünk felett. Rengeteg katona, magyar és német, nem tudjuk merre mennek? Ebédre Irénkéék is átjöttek és elég kellemesen eltöltöttük a napot.

1944. XII. 26. Kedd

Egyre nagyobb az ágyúdörgés, már nem merünk kilépni az udvarra sem. Anyuka és Magduska átmentek az esküvőhöz szükséges főzést elintézni.

Éjjel nagy zörgés a kapun, katonák jönnek mennek, szállást kerestek és azt mondták, hogy Törökbálintról jönnek a frontról. Istenem, milyen közel vannak a városunkhoz. Három óra utána hazajött Anyuka és Magdus, nagy kétségbeesve mondják, hogy Kelenvölgyben oroszok vannak, Anyu nem tudott visszamenni már. Látjuk, hogy egymás után vonulnak el a német katonák. Most nem tudom, mi lesz velünk? Átmenjünk a Szabóékhoz a pincébe, vagy itthon maradjunk? Nem sokat gondolkozhatunk, mert idő nincsen az összepakolásra már. Az esküvő is meg volt, a legnagyobb ágyúzás közben, megható volt ez.

1944. XII. 27. Szerda

Hivatalba nem lehet menni, csak Lala próbálkozik mégis megtenni az utat gyalog. Lelkére kötöttük, hogy nagyon siessen vissza, ezt meg is ígérte. Edét nem engedtük haza, mert azt gondoltuk, csak pár nap az egész és megint vissza verik az ellenséget messzire. Estére hazatérve hozott újságot melyben az áll, hogy legyünk nyugodtak fel lesz szabadítva Budapest. Szóval körül vagyunk már zárva. Istenem mi lesz velünk? Csak vígasztal Ede is, hogy legyünk nyugodtan a hét végén már rendben lesz minden.

1944. XII. 28. Csütörtök

Szörnyű éjszaka volt! Légitámadás, aknák, ágyúk dörömböltek egy-egy óriási csattanás után ki az ágyból a konyha sarkába húzódtunk, mintha az védelmet nyújtana. Egész nap csattognak a fegyverek golyók fütyülnek, belevágódnak a földbe.

1944. XII. 29. Péntek

Megint a konyhában töltöttük a fél éjszakát, mert nem lehet az ágyban fekve kibírni. Ede elhatározta, hogy elmegy, mert hátha keresték a katonaságtól és megígérte, hogy vasárnap visszajön hozzám és megtartjuk az esküvőt is, mert nyolcadikáig szabadságon van. Félve engedtük el a legnagyobb ágyúdörgés közben. Majd megsegíti a jó Isten őt.

1944. XII. 30. Szombat

Közvetlen a házunk mellett áll egy aknavető, látni nem lehet csak szörnyű csattanással szórja a tüzet, hogy majdnem a ház összedől a légnyomástól. Átrendeztük a szobát délután Lalával, Egyszer csak nagy dörrenés, csattanás, Anyuka és Magdika berohannak a konyhából és csörömpölve hullanak le az ablakok. Három reccsenés, utána leszaladnak a felső lakásból, mert a speiz falára esett egy akna. Nem mertünk lefeküdni, csak felöltözve kuporogtunk a földön és vártuk a reggelt.

1944. XII. 31. Vasárnap

Ma szilveszter napja van, de azt hiszem, senkinek sem jut eszébe ez mert semmit sem aludtunk az éjjel. A konyhába nem merünk kimenni, csak úgy kézből kapkodunk be valami meleg reggelit és csak a kályha mellett a sarokban érezzük magunkat biztonságban. Még mindég nem szűnik a zaj, sőt egyre erősebb lesz. Tíz óra tájban nagy robajjal betörnek a deszka ablakok és a megmaradt felső lakás ablakai. A ház megint aknát kapott. Alajos bácsi szalad le hozzánk és kéri Lala segítségét, mert azt mondja, sebesülés történt. Mindenki elhallgat, és már látja maga előtt a véres, sebesült embert, Anyuka is kiment, hogy segítsen, szegény Béla bátyánk öt helyen kapott kisebb szilánkot. Kimosták, bekötözték, aztán valami ebédhez valót készítettünk a konyhában. Most már teljesen használhatatlan lett a lakásuk kedves szomszédainknak. Közösen főztünk valamit, aztán felmentek megnézni a pusztítást. Bizony még a szekrényt is széjjel zúzta az akna. Az összegyűjtött víz is használhatatlan lett, és sok más minden. A világítás már egy hete csak gyertya és lámpa, de az is kifogy lassan. Este beszélgetünk és közben géppisztoly csattogás hallatszik egész közel a ház mellett. Hallgatunk, félünk, és csak egyik másik mer lefeküdni, hogy kicsit aludjon.

1945. január 1. Hétfő

Az új év beköszöntött szomorúan, kegyetlenül. Éjjel felébredtünk és a földön kuporogva félve virrasztottunk és sírva kívántunk egymásnak egy jobb újesztendőt.

Reggel is lett végre, a házunk még áll. Fogvacogva ülünk a padlón amikor egy-egy nagyobb támadás van, vagy repülők zúgnak a levegőben. Délután átkötözzük Béla bátyánk sebeit. Egyszer csak berohan Alajos bácsi izgatottan, hogy olyan furcsa emberek vannak itt a kertben. Végigfutott a hideg rajtunk és leszámoltunk az életünkkel. Még szólni sem tudtunk, máris hallottuk az idegen kiabáló beszédet az előszobában. Tovaris da – da, stb. Egy hatalmas szál orosz katona belép a szobába és kérdi, hogy nem „germanszki”? Mi ott ültünk a padlón és Ludmilka és Marinka beszéltek vele, vezették körül a lakásban. Benézett a szekrénybe, ágy alá, kérdezte nincs-e fegyver és német itt? Magdus izgalmában egy szál kolbászt nyomott a kezébe, Béla bácsi felszaladt a boráért. Megették, megitták, aztán elmentek.

Pár perc múlva újabb csoport jött. Leültek, beszélgettek, fegyvert javítottak. Már nem is féltünk, mert azt mondta mindegyik, hogy a magyar az testvér, csak a németekre haragszanak. Késő este lett, mi úgy ahogy voltunk, ruhástól bebújtunk az ágyba, egész sűrűn, mert a  két díványra lefeküdtek a katonák. Már voltak vagy húszan, fele a mi szobánkban, fele a felső lakásban. Telefont is hoztak be, egész éjjel kiabáltak, furcsa idegen hangokon. Nem aludtunk, csak néztünk a gyertyafényben és vártuk, hogy mi lesz a következménye.

Reggel lett végre és fel akartunk kelni, öltözni. Egyszer csak nagy lárma, szaladgálás, a katonák rohannak puskával, csak a telefonos ül nyugodtan a helyén. MI kapkodva magunkra szedtük a ruháinkat félig felöltözve a gyerekeket öltöztettük, egyszer csak csörömpöl az ablak, és kezdődött a lövöldözés. Úgy ahogy voltunk, kirohantunk a fáskamrába. Lalálnak még annyi ideje sem volt, hogy sapkát felvegyen, én harisnya nélkül hidegben, betuszkoltuk magunkat, hét ember egy 1 ½ x1 ½ -es helyen. Alul szénpor, kétoldalt fa és piszok. Magdust attól féltettük, hogy összeesik már, a félelemtől csak úgy vacogott a fogunk. Közben az egyik katona aggódva nézte a kis rongyos életét féltő családot. Egyre azt mondta, hogy nem jó ez a hely, bunkerba kellene menni. De ez lehetetlen volt.

Az egyik nagy robbanás után letámolyog a lépcsőn két sebesült, egyiknek az állát szakította le a szilánk, a másiknak a keze volt átlőve. Utána kiabálás, jajgatás, haldokló kiáltása segítségért, az ott felállított ágyú elkezdett dörögni, csak úgy döngette a falakat. Még egy darabig puska és géppisztolyropogás, aztán egy pár percre csend lett. Akkor felszólították Béla bácsit és Alajos bácsit, hogy a sebesültet, aki kint feküdt a kert mellett, behozzák a szobába. Ők ki is mentek, de abban a pillanatban ismét elkezdődött a tüzelés. Alajos bácsi keze mellett fúródott a golyó a földbe, a ruha ujját át is szakította. Végre nagy nehezen bevonszolták a szobába, ott jajgatott a díványon. Tele lett minden vérrel, amerre csak vitték. Mi egyre csak remegtünk, fázva, éhesen, paplan, párna és dunyhába bújva a kicsi gyerekeket vigasztalva. Hideg volt nagyon, estére aztán a katonák megsajnáltak és kenyeret és meleg ételt adtak. Jól esett és megint sírni kezdtünk a sorsunkon. Aztán mozgolódás és a katonák elhagyták a házat, az egyik szólt, hogy oltsuk el a lámpát. Most nem tudtuk, mit csináljunk? Bemenni a lakásba? Vagy kint megfagyni? Mégis Anyuka befűtött a szobába és bemerészkedtünk egyenkint elcsigázott tagjainkat felmelegíteni. Amit láttunk, az borzasztó volt. Mindenhol vér, piszok, sár, mintha valami kis vár lenne a kis ház és már hónapok óta nem járt volna benne más, csak katona és harc. Egyik otthagyta a zubbonyát, amásik a puskáját, mindenhol töltények, kézigránátok és piszok, piszok… Le akartunk feküdni, amikor beállított egy félelmetes fekete orosz és bizalmatlanul nézegetett körül. Sokáig ott volt, aztán végre reggel lett. Elkezdtünk takarítani, hogy egy kicsit mozogni lehessen.

1945. január 3. Szerda

Egész délelőtt takarítás, alig bírtuk a szemetet és piszkot összeszedni. Valami ebédet is sikerült főzni, jólesett a meleg étel. Közben a harci zaj meg-meg remegtette a megmaradt ablakokat. Délután mosakodni akartunk, éppen vízért akartunk menni, a kórházba voltam, Egyszer csak egy nagy csattanás, rohan ki mindenki a szobából, nagy jajgatás…

Kicsi Magdikám! „A kezecském, a kezecském! Jaj, a kezecském”” „Jaj, kicsikém! Istenem, kislányom édes!” Mire bementem, már odafektették a mosókonyha előtt levő kis asztalra és láttam, hogy megsebezte a szilánk az oldalát és a bal kezét. Öcsike ott toporgott a jajgató felnőttek közt és alig bírtam lecsillapítani őt. Egyre azt kiabálta: „Meghal a Magdikám!” Anyuka torkaszakadtából kiabálni kezdett: „doktor tovaris” – Olyan volt mindenki, mintha megőrült volna. Magdikánk ott feküdt sápadtan, csak a szeme beszélt, mintha azt kérdezte volna: „Miért nekem kell ezt elszenvedni?” –

Nem is tudtuk már, mit szakítsunk széjjel, hogy felfogjuk a sok vért. Végre megértettük egymást, hogy lepedőt, pokrócot, Lala elviszi, stb. A jó Isten megsegített most is, mert meghallották a kiabálást, bejöttek és hamarosan küldtek ápolónőt, aki bekötözte Magdikát. Ahogy ott feküdt beesett szemekkel, sápadtan a konyhaasztalon, fájdalmába felkiáltott: „Én Magyarországom!” Mintha csak azt akarta volna kifejezni, hogy neki ennyit kell szenvedni Magyarországért. Magdust úgy kellett támogatni, hogy össze ne essen. Megígérte „Marico baba”, hogy holnap is eljön, csak nyugodtan feküdjön Magdika. Kihoztuk az egyik díványt a konyhába és ott feküdt szegényke lázasan és szenvedett, mint egy kis mártír. Hol vizet kért, aztán mesét, aztán máshová feküdni, utána kihányt a sok izgalomtól mindent. Az egész éjjel virrasztással, imádsággal és sírással telt el. Mint egy kis szent, úgy beszélt Magdika:

„Istenem, neked adom az egész életemet, csak most az egyszer meggyógyuljak!” sóhajtotta –

Később meg így szólt: „imádkozzunk sokat”. Rettenetes volt nézni ezt az ártatlan, tiszta kis gyermeket szenvedni látni. Miért éppen Ő? De talán a jó Isten akarta így, mert ő is egy fiát adta értünk, aki ártatlan volt és csak jót tett.

1945. január 4. Csütörtök

Eljött a reggel is - - - Magdika kéredzkedett, mi meg is próbáltuk felültetni, de szegényke a sok vérveszteségtől elvesztette az eszméletét. Úgy megijedtünk, de a jó Isten meghallgatta az imánkat és megint segített. Jött az az orosz katona, akitől úgy féltünk. Hívott ápolónőt, megígérte, hogy elviszik Magdikánkat kórházba. Magdus is vele jöhet. Őt pedig párnával és paplannal együtt kivitte a karjában, kocsiba ültette és elvitték Budaörsre. Szörnyű volt ez! Amikor elvitték, rohantunk a mosókonyha ablakhoz és látni akartuk, de hallani lehetett a kocsi zörgését. Egymásra borultunk és sírva kérdeztük, hogy Istenem, mi lesz velük? Béla bátyánk is elment, ez nagyon jó volt, mert legalább megmondja, hogy mi történt velük. Az egész nap aggodalommal és félelemmel volt tele.., Még az is hozzájárult félelmünkhöz, hogy tegnap este jött két katona és el akarta vinni Gittát vagy engem kötözni. Addig beszélt velük Ludmilka és Marinka, Anyuka pedig elkezdett sírni, hogy elálltak szándékuktól. Mennyi baj egyszerre, Istenem!

Estére megjött Béla bátyánk és elmesélte, hogy szépen bekötözték injekciót kapott Magdika és elvitték Tárnokra a kórházba. Kapott tejecskét, kekszet és Magdus is ott maradhat vele. Őt is átkötözték, de nem lehet még operálni, így hát hazajött egyedül. Útközben rettenetesen félt, mert egy árva lelket sem látott, az őrszem pedig megállította, hogy hová megy? Alig tudta megmagyarázni, hogy hová megy és kórházban volt. Mi pedig elmeséltük, hogy egész nap itt voltak a tovarisok és milyen jók és milyen helyesek voltak. Ezután beállított még az a kis fekete, aki segített Magdikát elvinni. Megköszöntük a jóságát, és már meg voltunk nyugodva egy kicsit, mert ha segítség kell, hát ott van a közelben. Lefeküdtünk, mert már 10 napja nem aludt senki és így jól esett, ha mindjárt a konyhában a kövön is.

1945. január 5. Péntek

Mi lehet kicsi Magdikával? Így ébredünk fel. Talán már túl van az operáción? Bízunk a jó Istenben, ha eddig megsegített, talán ezután sem fog elhagyni minket. Egész nap jönnek mennek a katonák, mindenik olyan kedves olyan barátságos, hogy már nem is félek tőlük. Beszélni ugyan nem tudunk velük, de ott van Ludmilka és Marinka, ők tolmácsolnak és beszélgetnek velük. Nem is mozdulunk ki egész nap, a szobába pedig irtózunk bemenni. Sötét van amióta kicsi Magdikánkkal ez a szomorú eset történt, csak éppen az ágyneműt hozzuk ki és be. Ott tátong az a törött ablak, a szekrényen a lyuk, a padlón és ajtón szegényke vére. Mi lehet vele most? Egész nap csak ő jár a fejünkben, nincs egy gondolatunk, ami nem hozzá vezetne.

 

1945. január 6. Szombat

Nagy lövöldözés volt az éjjel, bombázták is a várat. Már egyik orosz katonától sem kell félni, mert mind jóindulatú és csak segítenek rajtunk. Egyik lisztet, a másik kenyeret, a harmadik gyertyát hoz. Elkártyázgatnak, cigarettáznak és melegednek nálunk. A nevüket is tudjuk már.

Estefelé kopognak az ajtón és három katona jön, idegen, akit eddig még nem láttak. Egyenesen bementek a szobába, Lalát kilökték, a szekrényeket felfeszítették és összedobáltak mindent. Kerestek, kutattak, gorombáskodtak és a felső lakásból elcipeltek egyet-mást. Végül jöttek az ismerősök és mondták, hogy román katonák, s nem tehetnek semmit sem ellenük. Még mi vár ránk ezután? Délben szomorú volt az ebéd, mert egyik sem tud másra gondolni, csak Magdikára. Elhatározta Lala, hogy elmegy Budaörsre, ha csak lehet. De bizony nem lehet még az utcán járkálni.

1945. január 7. Vasárnap

Már második vasárnap, hogy nem mehetünk ki az utcára, még templomba sem. Mikor szólalnak meg a harangok? Ma elbeszélgetünk kicsit a katonákkal, estefelé bejött hozzánk egy orosz tiszt, nagyon kedves volt. Sokáig ott voltak Gregorival együtt, míg végül le tudtunk feküdni.

1945. január 8. Hétfő

A napló akkor igaz, ha mindent úgy írunk le, ahogyan van. Leírom, bár nem tudom kifejezni írásban, amit érzek.

Reggel elindult Lala Törökbálintra, Magdikának ruhácskát és fehérneműt vitt. Közben megérkezett Gizi néni, aki Gabiékról és Irénkéről hozott hírt. Nagy bátorság volt tőle elindulni, de már nem bírta tovább, hogy ne tudjon rólunk semmit. Elmondta, hogy Gabit átlőtték, de már hála Istennek túl van a veszélyen. Irénke hősként viselkedett ezeken a napokon. Délután megjött Lala sápadtan, alig ismertünk rá.

Hogy mi történt, jobb lenne, ha nem kellett volna átélni - - -

Volt egy drága kis angyalunk, aki eljött közénk a földre, hogy örömet és boldogságot szerezzen mindenkinek, aki csak közelében volt. A jó Isten nagyon szerette őt, nem hagyta, hogy sokig itt legyen a földön. Ezen a napon megtudtuk, hogy őnélküle kell ezután élni, majd közbenjárónk lesz ő a jó Istennél.

Nem lehet felfogni ésszel, vagy belenyugodni ebbe, mint azt üres emberi szavakkal mondják! Én azért imádkozom csak, hogy visszaadja a jó Isten minél előbb őt, ha várni kell, várunk, ha szenvedni kell érte, szenvedünk. Tudom, hogy eljön egyszer, édes kicsi barna feje és gyönyörű szeme itt lesz köztünk valóságban, és nem hagyja egyedül kis Öcsikéjét, anyukáját, apukáját.

Nem Magdikának fogják hívni, mert az fájdalmas lenne nagyon, majd a kicsi sivalkodó baba eldönti, hogy mi legyen a neve - - -

Itt vagy köztünk drága kis angyalkánk örökké! Vigyázunk a Zsuzsi babára is, amit úgy szerettél, amíg el nem küldöd számunkra a vigasztalást - - -

Még mindig este van, tele a szívünk szomorúsággal és fájdalommal. Az orosz tiszt ismét meglátogatott minket. Nem tudom, a jó Isten miért ad ennyi csapást egyszerre? Most meg engem akar elvinni mulatni, és alig sikerül megmenekülni előle! Nem látja be, hogy gyászban vagyunk, csal az ő saját szórakozását keresi, Végül egy műelájulással és sok beszéddel elállt szándékától és megijedve elment. Imádkoztunk sokat, Angyalkánk megsegített minket.

1945. január 9. Kedd

Reggel Anyuka és Gizi néni útnak indultak, hogy Magdust hazahozzák. Én beteget játszom, bár nem sok hiányzik hozzá, hogy …

Folytatás (a címeket én adtam!):

1945. január 10. Szerda

Menekülés

Ma én főztem, anyukáék csak 4 órakor jöttek haza. Magdus úgy megváltozott, hogy alig ismertem rá. Csak amikor levette fejéről a kendőt, mintha a kis Magdika arca nézett volna ránk. Mindketten elfáradva, összetörve, lefektettük őket, hogy pihenjenek, Egyszer csak beront két katona, románok lehettek és „robot hajd…(?)” kiáltásokkal kihurcoltak minket árkot ásni. Lala, Ludmilka, Gittus és én törtük vágtuk a fagyos földet, többen is voltak magyarok, de még többen a katonák. Ott leselkedtek mellettünk, azt magyarázták, hogy a két lány hozzon vizet. Mi nem tettük meg, akkor elhurcoltak, hogy a kapitánynak súroljunk padlót. Máskép nem mentünk, csak hárman összekapaszkodva, szegény Lalát pofonvágta egy részeg román, mert nem hagyott el minket. Nem tudom elfelejteni soha azt a fájdalmas kiáltást és azt az érzést, mintha a szívembe szúrtak volna. Akkor megláttuk Pault és kérve néztünk rá, hogy segítsen. Ő segített is, hazaküldött és mondta, nem kell ásni. A lövedékek és a világító rakéták röpködtek a fejünk felett mikor ástunk. Alig értünk haza, jött Paul két katonával. Követelte, hogy menjek ki 3 percre vele az előszobába, de egyedül. Én ki is mentem, gondoltam, majd kiabálok. Talán megmenekülhetünk, ha beszélek vele. Csak nem volt elég ám, azt akarta, hogy a szobába menjek be, de ott volt a két katona is, amikor ellenkező szót kiabáltam fenyegetett, hogy küld sok katonát és robotba is kell menni. Én mondta, hogy nem félek a munkától, akkor meg a Gittát hívta ki. Ő is kiabált és nem ért vele semmi célt, hát kimentünk a parancsára éjjel 11-kor ásni. Csak mi négyen ástunk 2 őr vigyázott, hogy dolgozzunk. Már csupa sár és piszok volt mindenünk, akkor megjelent két katona és Gitta fejének szegezve a pisztolyt kihúzta az árokból és elcipelte a kapitánynak. Anyám kiabált, hogy segítsenek rajta, akkor az egyik őr a piszkos mancsával befogta a száját. Most én is elkészültem a halálra, mert inkább agyonlövetem magam, mint valakinek piszkos, vad akaratát kielégítsem. Elbúcsúztam mindenkitől gondolatban, de egy könny nem jött ki a szememből, annyira elszánt voltam. Meg is jelent Paul és mondta, hogy hazavisz, de csak engem. Én mentem is vele. El akart vinni más irányba azzal az ürüggyel, hogy Gittát megkeressük. Én nem voltam hajlandó, így beléptünk a kapun. Megragadott és a falnál állva elkezdte, hogyha nem teszem meg, küld sok katonát és az sokkal rosszabb lesz. Én mondtam, hogy most azonnal lőjön agyon, mert meg akarok halni inkább. Dühös volt, és ha nem kerülne az ő fejébe is, hát agyonlőtt volna. Az lett a vége, hogy minden próbálkozása hiábavaló lett mert én elkezdtem kiabálni és nagyon dühösen elrohant. Bementem a házba és azon töprengtem, hogy hová bújjak, mert azt mondta, sok katonát hoz. Hát jön ám egy részeg orosz. Én Öcsike mellé elbújtam a párna és a fal közé és hallottam, hogy beszél össze-vissza. Megjött közben Anyuka is ½ 3-kor. Aztán elterült a széken a katona és elaludt. ¼ 4 felé megjött Gittus és hála Istennek nem történt semmi baja, mert a kapitány úgy látszik jobb érzésű ember volt. Most behúzódtunk a fáskamrába és ott vacogtunk 7 óráig, mert akkor felébredt a katona és elment. Féltünk, hogy nem megy el és mi nem tudjuk elhatározásunkat végrehajtani. El akartunk menni Törökbálintra, azt mondta Magdus, hogy ott magyar közigazgatás van, és mi sem vagyunk annyi veszedelemnek kitéve. Meg is történt, Egy fél óra alatt összeszedtünk egy kis csomagot, egyiknek a hátára, másiknak a kezébe meg egy gyermekródlira tettük fel. Volt két párna, egy kis bab, egy üveg zsír, só, 6 kanál, 3 kés, 2-3 törülköző 1 drb szappan, liszt és amit Gregori hozott, megmaradt kenyér. Öcsike evett valamit és szívdobogva elindult a kis csapat, félve, hogy bármelyik percben visszacipelnek. Sikerül kijutni a legveszélyesebb zónából, otthagyva otthonunkat, a legkisebb apróságtól a legértékesebb holmiig mindent – mindent –

Mentünk egyfolytában 12 óráig, akkor megsajnált egy öreg bácsi és behívott a kis házába, hogy pihenjünk egy kicsit. Ittunk vizet, egyik-másik evett egy kis darab kenyeret, aztán folytattuk utunkat bokáig érő, sokszor fél lábszárig érő havas sárban. Anyuka elesett, a ródli sokszor felborult közben, mert nagyon rossz volt az út. Aztán egyszer csak megsajnált egy orosz kocsis és mondta, hogy üljünk fel a kocsijára. Jólesett nagyon, cca. 2 – 3 km-t megtettünk kocsin. Megköszöntük a szívességét és átszereltük a csomagokat, mert közben elázott az egész bőrönd hogy a holmik a vízben lógtak már. Még hátra volt egy jó félórai út, aztán megérkeztünk 2 órakor Csiszár néniékhez. Szeretettel fogadtak és leültettek, megkínáltak jó meleg levessel. Először jól kisírtam magam megmaradt könnyeimmel, és bizony olyan jólesett az a szívesen odaadott étel, hogy azon is sírnom kellett. Anyukát elnyomta az álom, a fáradtságtól elaludt úgy ülve. Aztán megnéztük leendő szállásunkat. Egy szoba, benne egy tűzhely, ágy asztal, szék és gyermekágy. Az ágyban szalmazsák is volt. Hamar tüzet raktak a férfiak és olyan sűrű füst lett a szobában mint egy füstölőben. De mégis sikerült estére valamennyire bemelegíteni a szobát. Főztünk krumplilevest, igaz sűrű és barna volt, de elfogyott, aztán megpróbáltunk lefeküdni. Közben összehordtak a jó szomszédok tányért, egy kis gyertyát, lábast, dunyhát, még fát is hoztak be felaprítva. A lefekvést is megoldottuk és 7 órakor már mindenki aludt biztonságban érezve magát.

Mindennapi kenyerünk

1945. január 12. Péntek

Ébredés elég korán volt, mert nagyon fagyos levegő lett a szobában. Felkeltünk és elkészültünk, hogy elmegyünk a kórházba munkát vállalni. Bejött Csiszár néni és mondta, hogy ma még ne menjünk, így hát főztünk babfőzeléket ebédre és úgy ahogy lehetett takarítottunk. Lala reggel óta az erdőből cipeli a fát, fűrészeli, vágja szünet nélkül. Szegénykémre alig lehet ráismerni, olyan sápadt, sáros és mégsem panaszkodik. Ő tartja bennünk a lelket és úgy dolgozik, mint egy napszámos. Délután elment pékségbe jelentkezni, így talán lesz egy kis kenyerünk? Nem tudom, sikerül e majd? Nekünk már nem lehet a kórházba menni, mert egy nappal előbb elfoglalta más.

Megjött Lala 5 óra felé egy friss meleg kenyérrel és a zsebéből egy lángost húzott elő. Eltörte hat felé és mindenki sírva fakadt amikor az első keresetét elosztotta. Elmesélte, hogy fát vágott, mert más munkát nem kapott. De elmegy holnap is és minden nap, mert így kap egy kenyeret. Istenem, talán nem sokáig kell már így élnünk?

1945. január 13. Szombat

Korán reggel bejött Barta néni, hogy ki akar elmenni Bäckereibe (német: pékség – A.) tésztát vágni? Én rögtön elmentem, azt mondták, hogy kapok ebédet és kenyeret. De bizony hazaküldtek mert nem volt munka. Nagyon el voltam keseredve emiatt, mert meg lett volna a kenyerünk. Így hát Lala ment fát vágni, hogy meglegyen a napi kenyér. Ebédünk jó volt, mert Barta néni adott egy nagydarab tüdőt, így sikerült a mai napot is elütni.

Robot és bizonytalanság

1945. január 14. Vasárnap

Reggel templomba mentünk. Lala onnan elment a kat. par.ra. Délben visszajött és mondta, hogy felírtak munkára a kórházba. Hétfőn reggel…

(Hiányzó oldalak)

1945. január 17. Szerda

Gittus elment vasalni a kórházba, de ott nem ebédelhetett, így hát nem sokat ért vele. Csak munkát követelnek, de semmit nem kapunk érte. Ma kaptunk egy másik ágyat, így nem kell a földön aludni már. Este, amikor lefeküdtünk, egyszer csak kiabálást hallunk. „Kapitány! Rablók! Segítség!” Kiugrottunk az ágyból, felöltöztünk gyorsan és szívdobogva vártuk, hogy mikor törik ránk az ajtót. De az asszonytablók, mert azok voltak, megijedtek a kiabálástól és elhordták az irhájukat. Még mindég se jobbra se balra nem fordul a sorsunk. Egyre halljuk az ágyúdörgést, semmi jó hír, most is itt dübörögnek a páncélosok, itt állnak körülöttünk és nem tudjuk, holnap mire ébredünk?

1945. január 18. Csütörtök

Ma egy hete, hogy itt vagyunk már! Azt hittük, csak két hétig kell itt lennünk. Milyen nagyot tévedtünk! Délelőtt Gyula bácsi hozott egy kis krumplit, babot és margarint. A jó emberek csak gondolnak ránk, talán ezután is?

1945. január 19. Péntek

Ma összeírták az összes lakosokat és közben folyton járkálnak a katonák, szállást keresnek és lányokat. Nem tudunk már sírni, mert nincs könnyünk sem! Az ebédünk sárgaborsó főzelék volt és a maradék tésztából levest készítettünk. Hozzánk is be akartak szállásolni katonákat, de úgy látszik jól imádkoztunk mert mégis elkerülték a házat. Az éjjel megint nagy kiabálásra riadtunk fel, féltünk, hogy hozzánk kis bejönnek.

Zsarolás

1945. január 20. Szombat

Korán reggel már katonák állítottak be a szobába, én a dunna alá bújtam félelmembe. Elég hamar elmentek hála Istennek. Kilenc óra felé egyszer csak betoppan Ludmilka és Alajos bácsi. Láttam az arcukról, hogy nem jöhetnek valami jó hírrel. Meg is tudtuk hamarosan, hogy mi az oka ittlétüknek. Annyi szemtelenség és piszkos szándék hogyan lehet meg egy emberben? Képes volt megfenyegetni a négy öreg embert ez a disznó Paul, hogyha nem hozzák oda Gittát este 8 órára, mint kémgyanús elemeket agyonlöveti őket. Most (el) kellett szaladni a kat. parancsnokságra írásért, hogy Gitta itt dolgozik a kórházban és még haza kell érniök, ma estig ha élve akarnak maradni. … Estig ott ültek a kat. parancsnokságon de semmit sem tudtak  elérni, ott aludtak Ludmilkáék nálunk.

1945. január 21. Vasárnap

Nagy forgalom, mindenki készül a kat. par. –ságra, hogy talán sikerül majd elintézni az ügyet. Délben hazajöttek és semmit nem tudtak intézni, csak egy magyar nyelvű írást kaptak. Azzal pedig már tegnap is hazamehettek volna.

Most az a hír járja, hogy elmegy a kórház Budakeszire és összeszednek lányokat és férfiakat. A szomszéd kis Annuskáját is elvitték, de aztán könyörgésre hazaengedték, mert nagyon fiatal még. Talán minket is elvisznek, talán nem? Csak félünk és imádkozunk, remélünk.

Munka nélkül nélkülözve

1945. január 22. Hétfő

Elmentünk reggel a kórházba, de semmi munka nem volt, mert az első csoport már elment, a másik még nem érkezett meg. Otthon anyu betegesedett, feküdt, mi pedig vártuk, hogy mi lesz? Egy óra felé jöttek a karszalagos emberek és pár órára elvittek takarítani Gittust és engem. Elvégeztük a munkát és otthon nekifogtunk jó étvággyal a krumplifőzeléknek. A szomszéd néni jóvoltából még egy kis bort is ittunk. Estére Lala hozott krumplis lángost cukrozva, egy tányéron hozta vigyázva. Minden falatnál sírni kellene, mert adományokból jött össze az az egyszerű főzelék is, a kenyér pedig Lala nehéz munkájának az ára. De majd megsegít a jó Isten és visszaadhatjuk azt a sok jót az embereknek, amit tesznek velünk ezekben a nehéz időkben. Talán még hazamehetünk majd.

1945. január 23. Kedd

Megint el akartunk menni robotba, de rosszul éreztük magunkat, így másnapra hagytuk. Anyuka a szomszéd nénivel elment a temetőbe, addig mi átmentünk hozzájuk, hogy ne legyünk egyedül. Estére jöttek újabb katonák és remegve feküdtünk le, mert nagy bombázás hallatszott közelről.

1945. január 23. Kedd

Csak reggel tudtuk meg, hogy egy kapitány aludt a házban. Barta néni beszállásolta őt, így nem kell félni éjjel, ha itthon van. Megpróbáltunk dolgozni, de nem volt munka. Nem volt más, hát szétválogattuk a babot, lencsét és borsót. Ezt Lala söpörte össze munkája közben, és elkérte a péktől. Szívesen odaadták, ő pedig három zsák búzát cipelt érte valahová. Nekünk egy pár napra való ennivaló, csak egy kis zsír kellene hozzá. Ebédünk karalábé leves és grízes tészta volt. Délután egy kis izgalom volt, mert Anyuék átmentek a szomszédba és csak ketten Gitussal voltunk itthon. A Barta néni kapitánya bejött hozzánk és egyre sötétebb lett, lámpán pedig nincsen. Mi izgultunk nagyon, de hála istennek semmi okunk nem lett rá. Ő is hazament, Anyu is hazajött, így csak éjjel zavarta meg a csendet egy női kiáltás. Sokat beszélnek össze-vissza, hogy a németek betörtek az állásokba és ezek a ruszkik nem tudnak kimenekülni innen. Ha még egyszer át kell élnünk azt a nagy harcot, borzalmas lesz.

A remény, ami nem ismer viszályt és ellenséget

1945. február 2. Péntek

Már több mint egy hete hűtlen lettem a kis naplómhoz. Az oka tinta és papírhiány. Azóta minden nap bejárunk a kórházba dolgozni. Először felmostunk, takarítottunk. A kis doktornőnek nagyon megtetszettünk, így ránk bízta a maszkok és sapkák varrását. Olyan kedves, úgy gondoskodik rólunk, hogy ne vigyenek más munkára, aztán rendes ennivaló legyen, stb. Haza is hoztunk varrnivalót, megcsináljuk szívesen, de csak neki. Itthon változatlanul sötét az este, de a jó szomszédok nem feledkeznek meg rólunk. Egy kis bab, zsír, krumpli mindig akad, a kenyér pedig Lala nehéz munkája árán de megvan minden nap. Néha Öcsikének hazahoz valami kis süteményt, lekvárt, jobb falatot. most úgy hallatszik, hogy már Buda elesett, talán majd hazamehetünk hamarabb. Még hallatszik a dübörgés, nem tudom honnan, majd csak eldől már valahogy ez a szörnyű háború. Amikor a kórházban dolgozunk, látjuk az a sok szerencsétlen embert sebesülten, halljuk a kiabálásukat, némelyik csak pár óráig él a műtét után. Nem jut eszünkbe akkor, hogy ellenség, csak segíteni minél előbb rajtuk. Nem szívesen jövünk haza mindennek dacára. Már egy hete majdnem elvesztette a hangját Lala, és a világért sem szólna egy szót sem senkihez. Szegény Magdus mennyit szenvedhetett annyi éven keresztül mellette. Most meg különösen kellene a vigasztalás neki, de sajnos arra nem hajlandó az, akitől legjobban várja azt. Mindenki meg van szédülve, gorombák egymással, türelmetlenek, de nem lehet csodálkozni rajta. Csak még egy kis ideig kibírjuk együtt.


Egyre többször jut eszembe nővérkém. Amikor meglökött a hintán, és otthagyott, elfutott, nevetve félelmemen. Fekete göndör haját látom pajkosan lobogni. Én meg üvöltöttem, hogy: "fogd meg a zsinórt!" (Alajos)

Kapcsolódó írás: EMLÉK


2014-01-19 00:00:00
Vissza
Bejelentkezés
 

Keresés