lepjunk.hu

Önvallomás

(Egy 40 éves, autisztikus vonásokkal „megáldott” férfi életéből.)

Megjelent az Esőember 1997. II. évfolyam 4. számában (8-9. oldalon)


Már gyermekkoromban saját magam is észrevettem, hogy furcsán, másként viselkedem, mint a többi gyerek, de akkor még nem sejtettem, hogy ez kóros lehet. Akkor én boldog voltam gyermeki magányomban – egyáltalán nem vágytam a többi gyerek társaságára. Szüleim, rokonaim s a szomszédok már ezt furcsának találták, nem értették (közvetlen szomszédunk többször is mondta, hogy zsákban fog levinni a játszótérre, mert nem akartam, nem vágytam lemenni még a kislányával sem a gyerekek közé), de én nem ezt találtam furcsának. (Később térek majd ki erre!) Én legszívesebben egyedül játszottam otthon a lakásban, a kinti „világot” alakítottam át saját belső világommá – lemásoltam a házunk előtt lévő teherautó-garázst, az én teherautóim is pont akkor és úgy álltak be egymás mellé, mint az igaziak. Kis autóbuszaim a kinti számozott buszoknak megfelelően, pontosan azt az útvonalat követték, amit a valódiak az utcán. S ehhez nekem nem kellett partner. Rövidesen feltérképeztem egész Budapestet, megtanultam a főváros összes autóbuszvonalát, és fáradhatatlanul készítgettem a valódi buszokon látható útvonaltáblák kis másolatait. Ezenkívül a legtöbb útjelző táblát is elkészítettem, majd előbb a régi, később a legmodernebb személyautókat, sportkocsikat rajzoltam le egymás után precíz pontossággal képről másolva, vagy kinti megfigyelés alapján1. Nekem az volt a furcsa, hogy más gyerekek nem így játszottak, s ha hozzánk jöttek a rokonaink gyerekei, mindig zavart, ha pontosan beállított autóimat ők máshová állították, össze-vissza tologatták, felborítva ezzel az én gondosan kiépített játékvilágomat.

Ezt váltotta fel tinédzser koromban a zene (egész pontosan már 1966-ban, 10 éves koromban felfigyeltem az I. Táncdalfesztivál néhány dalára), és az első magnóm kézhez kapásától kezdve, kb. 1974-től, a figyelmem egyre inkább a zenehallgatás, a zenei felvételek gyűjtése felé fordult. De ez is másképp történt, mit a többi fiatalnál – én maximálisan precíz beállítású felvételeket tudtam csak elfogadni, nemritkán többször is felvéve ugyanazt a számot a legkisebb kattanás vagy zavar miatt. Ekkor már volt egy-két barátom, és amikor egymástól vettünk át zeneszámokat, őket zavarta s türelmetlenné tette az én túlzott igényességem. De ez csak őket zavarta – én végtelen türelemmel veszek fel akár hatszor is egy számot vagy egy teljes lemezt még ma is, míg „számomra tökéletes” nem lesz. Ez a hobbym még most is tart, és elég nagy zenegyűjteményem van már a könnyűzene rengeteg műfajából, stílusából, egészen a már komolyzene-szintű progresszív zenéig, mint pl. a Yes és a Tangerine Dream.

Első nagy problémám a közösségekbe való beilleszkedés volt. Képtelen voltam erre!

Szüleim elmondásából tudom, hogy már az óvodában kezdődött, hogy nem akartam ott maradni. Állandóan csak az ajtó elé álltam és vártam, mikor jön már anyám értem. Ezért később ki is vettek az óvodából. Édesanyámhoz mindig nagyon kötődtem, most is, s csak nemrég tudtam meg, hogy kisgyerekkoromban állandóan a kezét akartam fogni, ha mentünk valahová. Az általános iskolában zavarba ejtett a többi gyerek, nem tudtam beilleszkedni, gyakran húzódtam félre, és mindig csak egy gyerekhez próbáltam közeledni, s vele barátságba kerülni. Ez csak elég sokára sikerült, eleinte nem ment, akiket kiválasztottam, mind becsaptak – ha elhívtam hozzánk valamelyiket, megígérte, hogy eljön, de nem jött. Én meg vártam. Ha elérkezett a megbeszélt időpont, attól kezdve lestem, s állandóan az órát néztem. Én nagyon pontos vagyok, ez nálam olyan, mint a „szentírás” – nagyon nehezen viselem még most is, ha késik valaki, vagy nem jön el.

Első perctől fogva nem értettem, hogy a gyerekek miért „bántják” egymást gyakran. Nem értettem a tréfákat, a vicceket – „nem esett le a tantusz”, ahogy szokták mondani. Még most, a negyedik X után is sokszor nem értem meg, úgy kell megmagyarázni. Nagyon érzékeny voltam, a legkisebb ugratást, sértést komolyan vettem, nem tudtam visszavágni. Ha megütöttek, féltem visszaadni – hiányzott belőlem a természetes reagálás, már a legelső „támadás”-nál védekezésképtelennek éreztem magam. Úgy emlékszem, hogy nagyon korán kialakult bennem a kisebbségi érzés a többi gyerekkel kapcsolatban. Ügyetlenebbnek, gyengébbnek éreztem magam náluk, de nem is értettem, miért akarnak verekedni. Én mindenfajta „bántást”, verekedést ellenzek, egyszerűen nem szerepelnek a szótáramban ezek a szavak. Ez rengeteg konfliktust okozott később is, a gimnáziumban, a szakmunkásképzőben, és még most is. Engem mindig olyan „komolynak” tartanak, pedig szeretem és a vidámságot is. De talán ritkábban, s nem olyan feltűnően. Nekem meggyőződésem, hogy már akkor észrevették társaim, hogy „más” vagyok, engem lehet ugratni, maximálisan fel lehet idegesíteni. Ezt használták ki, s én a mai napig sem tudom, hogyan kellett volna viselkednem. Ma úgy gondolom, hogy hiányzik belőlem valami, és ez akadályozott meg, s vezetett kudarchoz nemcsak a diákévek alatt, hanem a felnőtt  életben a párkapcsolataimban is. Például normál esetben, ha egy fiatal lány a barátjának jelzi, hogy fázik, a fiú gyengéden átöleli és megmelegíti – tehát veszi a burkolt üzenetet. Ezzel szemben és egy ilyen helyzetben felajánlottam, hogy üljünk fel a buszra, mert úgy hamarabb hazaérünk, és nem fog fázni. (Csak egy buszmegálló-távolságnyira voltunk a lakásától.) Még sok hasonló történetet tudnék leírni.

A szakmámban sajnos nem tudtam tartósan dolgozni, mert az önbizalomhiány, a bizonytalanság, a meg nem felelés érzése, illetve az ettől való félelem megakadályozott. De ügyetlennek is éreztem magam, és elhitettem magammal, hogy nagy fába vágtam a fejszémet. Túl bonyolultnak tartom a szakmámat, s úgy gondolom még most is, hogy képtelen vagyok elsajátítani. És a lassúságom is ezt igazolja. Egyébként valószínűleg a katonaságnál eltöltött idő is hozzájárult ehhez a túlzott kisebbségi érzéshez, mert valóságos sorsforduló volt az életemben. Itt vált teljesen nyilvánvalóvá, hogy nem tudok megfelelni a társadalom elvárásainak. Az állandó feszültség, az általam is indokolatlannak tartott szorongás, és az emberektől való egyre fokozódó félelem lassan teljesen meggátolt a munkavégzésben, és ennek eredményeképpen leszázalékoltak. Jelenleg sem dolgozom. Sokszor szenvedek a megértés hiányától. Feleslegesnek, senkinek, a társadalom haszontalan tagjának érem magam. Aki leginkább megértett mindig is, most is, az az édesanyám.2

Sajnos kialakultak bennem kényszeres érzések, tevékenységek, amelyek megnehezítik az életemet. Nemrégiben volt egy társkapcsolatom, de nem tudtam a férfiak családfenntartó kötelezettségének megfelelni, megoldatlan anyagi gondok léptek fel, és főként ezért, a kapcsolat megszakadt. Ez alatt az idő alatt (3 és fél év) ismertem fel azt az egész helyzetet. Ez az élettársam segített benne, ő az, aki az autista vonásaimra rámutatott. (Neki van egy súlyosan autista fia.) Sokat köszönhetek neki, többek között azt is, hogy az Autisták Érdekvédelmi Egyesületének tagja lettem.

Utószó: A kettőnk kapcsolata a bizonyíték rá, hogy csak azok az emberek tudják elfogadni a „másságot”, akik saját maguk is érintettek. A magyar társadalom egészséges tagjai sohasem lesznek a barátaink!

Most ismét szüleimmel élek – a családi háttér biztonságot ad, de MI LESZ AZUTÁN?

Bp. 1997. II. 26. – XI. 8.

Király Róbert3


Jegyzetek:

1Lásd: Simon Baron-Cohen, Patrick Bolton: Autizmus c. könyvét az autisták rajzkészségéről.

2Robi édesanyja 2004-ben meghalt

3Robi kedvenc kisoroszlánjának képe az Esőember II. évfolyam 4. számának címlapján látható.

Hasonló témájú cikkek ezen a honlapon: Egy visszaamaradott egyén beszéde illetve

Gondolatok felnőtt gyermekeinkről


2011-12-01 00:00:00
Vissza
Bejelentkezés
 

Keresés