lepjunk.hu

A sötét sebessége – Idézetek

Elisabeth Moon - A sötét sebessége című Nebula díjas regényéből.


Lou dr. Fornum rendelőjében:

010. oldal

„Úgy beszél velem, mintha meglehetősen buta gyerek lennék. Nem szereti, ha nagy szavakat használok (ahogy ő nevezi), és azt mondjam, csak azt mondjam, amit gondolok.
Én azt gondolom, hogy a sötét sebessége éppen olyan érdekes, mint a fény sebessége, és talán gyorsabb, de ki derítheti ki?
...

Én azt gondolom, hogy a világ nagy és ijesztő és zajos és bolond, de gyönyörű is és békés a szélvihar közepében.
...

Ő nem akarja tudni, hogy én mit gondolok. Azt akarja, hogy azt mondjam, amit mások. „Jó reggelt dr. Fornum.” „Igen, köszönöm, jól vagyok.” „Igen, tudok várni. Nem bánom.”...

016. oldal

Lou autista kollégáival beszélget egy pizzériában:

- A sötét sebességén tűnődtem – mondom, és lesütöm a szemem. Rámnéznek majd, ha röviden is, amikor beszélek, és nem akarom érezni a tekintetüket.

- Nincs sebessége – mondja Eric. – Egyszerűen az a hely, ahol a fény nincs.

- Milyen érzés lehet pizzát enni olyan világon, ahol egynél több gravitáció van? – kérdezi Linda.

- Nem tudom – mondja Dale, a hangja aggodalmas.

- A nem tudás sebessége – mondja Linda.

Egy pillanatig töprengek rajta, aztán rájövök.

- A nem tudás gyorsabban tágul, mint a tudás – mondom. Linda vigyorog és lehorgasztja a fejét. – Így a sötét sebessége nagyobb lehet a fény sebességénél. Ha mindig kell sötétnek lenni a fény körül, akkor előtte kell kimennie.

- Haza akarok menni – mondja Eric. Dr. Fornum azt akarná, hogy kérdezzem meg, izgatott-e. Tudom, hogy nem izgatott; ha most elindul, megnézheti a kedvenc tévé-műsorát.”

130. oldal

Lou munkahelyén a vele együtt dolgozó autistáknak felajánlják, hogy vessék alá magukat egy  új kísérleti gyógymódnak.

„Egész életemben azt mondogatták nekem, milyen szerencse, hogy akkor születtem, amikor – szerencse, hogy részesülhetek a korai beavatkozás okozta javulásban, szerencse, hogy a megfelelő országban születtem, olyan szülőktől, akiknek megvolt a műveltsége és az anyagi lehetősége, hogy megkapjam azt a jó korai beavatkozást. Még az is szerencse, hogy ahhoz korán születtem, hogy részesüljek a mindent megváltó kezelésben, mert – a szüleim így mondták – az a tény, hogy küszködnöm kellett lehetővé tette, hogy megmutassam, milyen erős a jellemem.

Mit mondtak volna, ha ez a gyógykezelés hozzáférhető lett volna gyerekkoromban? Azt akarták volna, hogy erősebb legyek, vagy azt, hogy normális legyek? A kezelés elfogadása azt jelentette volna, hogy gyenge jellem vagyok? Vagy találtam volna más küzdelmeket?

MÉG MÁSNAP ESTE IS EZEKEN TÖRÖM A FEJEM, miközben átöltözöm, hogy Tomhoz és Luciához autózzak vívni. Miféle viselkedési formáink vannak, amelyekből valaki profitálhat az alkalmi tudós tehetségeken kívül? A legtöbb autista viselkedési formát hiányosságként mutattál be nekünk, nem erősségként. Antiszociális, a társadalmi érintkezési módikat nélkülöző, a figyelem irányítására képtelen... Folyton ide jutok vissza. Nehéz az ő perspektívájukból gondolkodni, de van egy érzésem, hogy ez a figyelemirányítás a séma középpontja, mint valami fekete lyuk a téridő spirál közepén. Ez is olyasmi, amiben állítólag fogyatékosok vagyunk, a híres Józan Ész-elmélet."

...

Lou elmeséli barátainak, hogy valaki kiszúrta autója kerekeit, és emiatt elkésett a munkából:

- Mr. Crenshaw dühös volt, amiért elkéstem a munkából – mondom.

- Nem azt mondtad, hogy új ember? – kérdezi Tom

- De. Nem szereti az osztályunkat. Nem szereti az autistákat.

- Ó, biztosan... – kezdi Lucia, de Tom ránéz, és elhallgat.

- Nem tudom, miért gondolod, hogy nem szereti az autistákat – mondja Tom.

Megnyugszom. Sokkal könnyebb beszelnem Tommal, amikor így mondja a dolgokat. A kérdés kevésbé fenyegető. Bárcsak tudnám, miért.

- Azt mondja, nem kellene igényt tartanunk a segítő környezetre – mondom. – Azt mondja, túlságosan drága, és nincs szükségünk tornateremre és... és a többi. – Tulajdonképpen sosem beszéltem azokról a különlegességekről, amelyektől a mi munkahelyünk sokkal jobb. Talán  Tom és Lucia egy véleményen lesznek Mr. Cranshaw-val, ha tudomást szereznek róluk.

- Ez... – Lucia szünetet tart, Tomra pillant, aztán folytatja. – Ez nevetséges. Nem számít mit gondol: a törvény kimondja, hogy segítő környezetet kötelesek biztosítani.

- Amíg ugyanolyan termelékenyek vagyunk, mint más alkalmazottak – mondom. Nehéz erről beszélni; annyira ijesztő. Érzem, hogy elszorul a torkom, és a hangom feszültté és gépiessé válik.. – Amíg beleillünk a törvény szerinti diagnosztikai kategóriába...

- Amelybe az autizmus nyilvánvalóan beleillik – mondja Lucia. – És biztos vagyok benne, hogy termelékenyek vagytok, másként eddig sem tartottak volna meg benneteket.

- Lou, Mr. Crenshaw megfenyegetett benneteket, hogy kitesz? – kérdezi Tom.

- Nem... nem egészen. Beszéltem nektek a kísérleti gyógykezelésről. Egy darabig nem mondtak róla semmit, se most Mr. Crenshaw, meg a cég azt akarják, hogy vessük alá magunkat a kísérleti gyógymódnak. Levelet küldtek. Az áll benne, hogy aki részt vesz a kutatási programban, azoktól nem vonnak meg semmiféle kedvezményt.

...

137. oldal

Otthon később végiggondolom, amit Tom és Lucia  mondtak, újrajátszom a fejemben a szalagot.

- Ahogy én látom – mondta Tom –, ez a te Mr. Crenshaw-d a korlátokat helyezte előtérbe a lehetőségek helyett. Tekinthetett volna téged meg az osztályod többi tagját gondozásra méltó értéktárgynak is.

- Nem vagyok értéktárgy – mondtam. – Ember vagyok.

- Igazad van Lou, de most egy vállalatról beszélünk. Ahogyan a hadseregek, a nekik dolgozó embereket azok is értéktárgynak, vagy tehernek tekintik. Az olyan alkalmazottat, aki valami mást igényel, minta többi alkalmazott tehernek tekinthetik: hiszen ugyanazon eredményhez több forrást igényel. Ez a kép a végletekig leegyszerűsített, ezért sok vezető hajlamos arra, hogy így lássa.

...

160. oldal

"A rehabilitációs központban, ahová gyerekkoromban annyit jártam, volt egy ember, aki mindig azt mondogatta, a fogyatékossággal Isten lehetőséget ad az embernek, hogy kimutathassa hitét...

Én nem így értem Istent. Nem hiszem, hogy Isten csak azért tesz rosszat, hogy az emberek spirituálisan fejlődjenek. A rossz szülők megnehezítik, fájdalmassá teszik gyerekeik életét, aztán azt mondják, azért tették, hogy segítsenek gyerekeiknek felnőtté válni. A fejlődés, meg az élet amúgy is eléggé nehéz; a gyerekeknek nem kell, hogy még nehezebb legyen. Azt hiszem, ez igaz a normális gyerekekre is. Figyeltem kicsi gyerekeket, amikor járni tanultak; folyton küszködtek, és folyton elestek. Az arcukon látszott, hogy ez nem könnyű. Butaság lenne téglát kötni rájuk, hogy még nehezebb legyen. Ha ez igaz a járni tanulásra,  szerintem igaz minden más fejlődésre és tanulásra is.

Isten állítólag a jó szülő, az Atya. Ezért úgy gondolom, Isten nem nehezítené meg a dolgokat még jobban. Nem hiszem, hogy azért vagyok autista, mert Isten úgy gondolta, a szüleimnek kihívásra van szükségük, vagy nekem van szükségem rá. Úgy gondolom, inkább olyan ez, mintha kisbaba koromban rám esett volna egy nagy kő. Bármi okozta is, véletlen baleset volt. Isten nem akadályozta meg a balesetet, de nem is ő okozta.

Az emberekkel történnek balesetek; ... a legtöbb baleset valósában nem véletlen baleset, az az okuk, hogy valaki valami butaságot követett el, de aki megsérül, nem mindig az, aki a butaságot tette. Én úgy vélem, az autizmusom véletlen baleset, de hogy mit teszek vele, az én vagyok...."

188. oldal

Lou a közös mosókonyhában.

"A LAKÓKNAK SZIGORÚAN TILOS KIVINNI A SZÉKEKET A MOSÓKONYHÁBÓL. Nem szeretem ezt a széket – csúnya, furcsa kékeszöld színe van –, de amikor ülök rajta, nem kell néznem. Így is kellemetlen, de mégis jobb, mintha nem lenne szék.

Nyolcoldalnyit olvastam, amikor bejön az öreg Miss Kimberly a szennyesével. Nem nézek fel. Nem akarok beszélni. Majd köszönök, ha megszólít.

- Hello, Lou – mondja. – Olvas?

- hello – mondom. A kérdésre nem válaszolok, mert látja, hogy olvasok.

- Mi az? Kérdezi, és közelebb jön. Becsukom a kötetet úgy, hogy az ujjam benne marad ott, ahol tartok, hogy lássa a borítót. – Ejha! – mondja. – Jó vastag könyv. Nem tudtam, hogy szeret olvasni Lou.

Nem értem egymás megzavarásának szabályait. Az mindig udvariatlanság, ha én zavarok meg másokat, de mások nem tartják udvariatlanságnak, ha ők zavarnak meg olyan körülmények között, amikor nem kellene megzavarniuk.

- Igen, néha – mondom. Nem nézek fel a könyvből, mert remélem, megérti, hogy olvasni akarok.

- Haragszik rám valamiért? – kérdezi.

Most már haragszom, mert nem hagy békében olvasni, de idős asszony, és udvariatlanság lenne megmondani neki.

- Általában barátságos, de idehozta ezt a nagy, vastag könyvet; nem lehet igaz, hogy olvassa...

- Pedig olvasom – mondom megsértődve. – Az egyik barátomtól kaptam kölcsön szerda este.

- De hát... nagyon nehéz könyvnek látszik – mondja. Igazán megérti?

Olyan, mint dr. Fornum, ő sem hiszi, hogy sok mindent meg tudok tenni."

...

234. oldal

Lou egyik, szintén autista kollégája mondja:

- Nem tudom, milyen érzés normálisnak lenni. Nem minden normális látszik boldognak. Talán rossz érzés normálisnak lenni, éppen olyan rossz, mint autistának lenni.

241. oldaltól

Számomra a legszebb rész a 18. fejezet. Ebből néhány részlet:

...

„De most, Don támadása után azt látom, hogy a sötét a fénynél sebesebben száguld elő a pisztoly csövéből, hogy berántson, túl a fény sebességén mindörökre.

Mégis itt vagyok, itt ülök ebben a templomban, élve. Fény árad be a régi, színes ólomüvegablakon át az oltár fölött, dús, izzó szín, amely megfesti az oltárterítőt,  magát a fát, a szőnyeget. Ilyen korán a fény messzebbre nyúlik a templomban, mint az istentisztelet alatt, és balra vetül az évszak miatt.

...

Élek. Itt vagyok a fényben. A sötétség ezúttal nem volt gyorsabb a fénynél. De bizonytalanul érzem magam, mintha a sötét üldözne, egyre közeledne a hátam mögött, ahol nem láthatom.

A templom hátsó részében ülök, de mögöttem nyitott tér van, további ismeretlen. Általában ez nem zavar, de ma sajnálom, hogy nincs itt fal.

A fényre próbálok koncentrálni, a színes fényhasábok lassú mozgására lefelé és oldalra, ahogy a nap emelkedik. Egy órán belül a fény olyan utat tesz meg, amelyet bárki láthat, de nem a fény mozog, a bolygó mozog. Erről megfeledkezem, és az általános megfogalmazást használom, mint mindenki más, és újra meg újra megrendülök az örömtől, amikor ismét eszembe jut, hogy a Föld mozog.

Állandóan beleforgunk a fénybe, aztán ismét ki belőle. A mi sebességünk, nem a fény sebessége, vagy a sötét sebessége hozza létre napjainkat és éjszakáinkat. Az én sebességem lett volna az, és nem Doné, amelyik abba a sötét térbe vitt kettőnket, ahol Don bántani akart? Az én sebességem volt az amelyik megmentett?

Megpróbálok újra Istenre koncentrálni, és a fény hátrahúzódik annyira, hogy megvilágítsa faállványán a sárgaréz keresztet. A sárga fém úgy csillan meg a mögötte lévő bíbor árnyék előtt, hogy elakad tőle a lélegzetem.

Ezen a helyen a fény mindig gyorsabb a sötétnél? A sötét sebessége nem számít.”

...

244. – 245. oldal

A szentbeszéd kapcsán, amely János evangéliumának 5,1 – 15. soraira épül, Lounak alábbi gondolatai támadnak:

„Annak az embernek a története, aki Bethesda tava mellett feküdt, és meg akart gyógyulni, de nem volt embere, hogy bevigye a tóba. Jézus megkérdezte, hogy valóban meg akar-e gyógyulni.

Számomra ez mindig csacska kérdésnek látszott. Miért lenne az az ember a gyógyító tónál, ha nem akarna meggyógyulni? Miért panaszkodnak, hogy nincs, aki bevigye a vízbe, ha nem akarna felépülni?

Isten nem tesz fel buta kérdéseket. Nem lehet felesleges kérdés, de ha nem csacsiság, mit jelent? Ostobaság lenne, ha én mondanám, vagy egy orvos mondaná, amikor gyógyszerér mentem hozzá a betegségemre, de mit jelent itt?

...

Nem hiszem, hogy szükségem volna gyógyulásra, az autizmusból nem. Mások akarják, hogy meggyógyítsanak, nem én. Nem tudom, hogy a bibliai embernek volt-e családja, akik megunták, hogy hordágyon cipeljék. Nem tudom, hogy voltak-e szülei, akik azt mondták, ’Legalább annyit megtehetnél, hogy megpróbálsz meggyógyulni’, vagy felesége, aki azt mondta, ’Rajta, próbáld meg, ártani nem árthat’ vagy gyerekei, akiket a többi gyerek gúnyolt, amiért az apjuk nem tud dolgozni. Nem tudom, hogy az emberek között, akik eljöttek, nincsenek-e olyanok is, akik nem azért jöttek, mert ők akarnak meggyógyulni, hanem azért, mert mások akarják a gyógyulásukat, hogy kisebb terhet jelentsenek számukra.”

...

252. oldal

"Tegnap este elolvastam még egy könyvet. Bárcsak ne olvastam volna el.

Amit tanultunk mi magunkról, autista gyerekek, része volt csupán annak amit a tanítóink igaznak hittek rólunk. A többiből később megtudtam egyet s mást, de volt, amit sosem akartam megtudni. Úgy gondoltam, éppen elegendő megbirkózni a világgal, nem tudva, hogy mások szerint mi is a baj velem. Azt hittem, ha a külső viselkedésem beleillik a környezetembe, az elegendő. Ezt tanultam: viselkedj normálisan és kellően normális leszel.

...

A könyv szerint az autisták hajlamosak túlzott mértékben töprengeni az ilyen elvont filozófiai kérdéseken, igen hasonlóan ahhoz, ahogyan néha a pszichózisban szenvedők. Régebbi könyvekre hivatkozott, amelyek arról elmélkedtek, hogy az autistáknak nincs igazi személyes identitásuk, éntudatuk. Azt írták, van önmeghatározásuk, de csak korlátozott, szabály diktálta fajta.

...

Ha az én önmeghatározásom korlátozott és szabály diktálta, akkor is legalább az enyém, nem valaki másé. Szeretem a pizzán a paprikát, nem szeretem a szardellát. Ha valaki megváltoztat, vajon akkor is a paprikát, és nem a szardellát szeretem majd a pizzán? Mi van, ha aki megváltoztat, azt akarja, hogy szardellát akarjak... meg tudják tenni?"


2011-04-08 00:00:00
Vissza
Bejelentkezés
 

Keresés