lepjunk.hu

Olvastam az Esőembert

Elgondolkodtam a napokban néhány dolgon, mivel úgy éreztem, nagyon divatba jött az autizmus. Ennek végső soron örülni kell. Legalább beszélnek róla, megismerik többen, azok is, akik nem érintettek, vagy eddig közömbösek voltak a problémával szemben.

Leonore Fleischer regénye: RAIN MAN (ESŐEMBER) - Zeneműkiadó 1989


Mivel legtöbbet az Esőemberről esett szó, köszönhetően Kulka Jánosnak és persze a Belvárosi Színháznak, régi emlékeimet a filmmel kapcsolatban felfrissítendő, elővettem a Zeneműkiadó gondozásában 1989-ben megjelent RAIN MAN (ESŐEMBER) című könyvet. Döbbenetesen aktuális!

Két dologban azonnal kézenfekvő volt a mondanivaló lényege ismét: felnőtt autistáról van szó, aki  végül is visszatér a lakóotthonba, ahol értenek hozzá és egész életében gondját viselik. Ez kicsit ellentmondani látszik annak az állításnak, melyet néhány szakember (pl. Prof. Isabelle Rapin) állít, hogy egy autistának legjobb hely a család volna, ahová született, ahol biztonságban van. De Raymond öccse Charlie, vagy az özvegyen maradt édesapa – gazdagsága ellenére – nem nyújtott volna biztonságos környezetet a Rain Man-nek, hogy ebben a családi körben töltse mindennapjait. Mint ahogyan a könyv is írja: Charlie pontosan olyan volt, mint Raymond.

„A különbség csak annyi, hogy Raymond beteg elmével született, de Charlie kemény, fárasztó munkával érte el fogyatékosságát. ... Raymond nem került közel soha senkihez, mert nem tudott. Charlie nem került közel soha senkihez, mert nem akart.” (115. oldal.)

Szemléletesen hívja fel figyelmünket a könyv arra a tényre is, hogy egy autista nevelése, gondozása, a vele való bánás kizárólag személyre bontott, aprólékos ismeretek és tudás birtokában végezhető csupán. Az a sokszor elhangzó felületes kijelentés, hogy „csak add ide két hétre, és én majd megmutatom”, végzetes következményekkel járhat. (Lásd Olga Bogdashina: Valódi színek című könyvének előszavát.) Az új élmények egy időre lebilincselik, de a visszazuhanás annál tragikusabb, ijesztőbb lehet. Egy autista a negatív élményeket egy életre elraktározza, és adott esetben orkánszerű kitöréseket okozhat, ha valami emlékezteti őt egy ilyen esetre.

A könyv végére érve azonban beugrott egy további felismerés is, ami a legújabb, a gondnoksággal kapcsolatos fenntartásaimat erősíti. Még a jó képességű autista sincs döntési képességének birtokában. A szexualitás pedig, mint olyan végkép távol áll egy autista világától. Egyébként ilyen szemmel olvasva (nézve) a történetet, végigvonul mindez igen jellemzően Raymond viselkedésén.

Az autisták szerelmi, szexuális magatartására pedig néhány szövegrészt idézek az alábbiakban.

(Az Esőember-ről honlapomon egy bővebb, részletesebb ismertetőt készítettem, „beszkeneltem” az utolsó - tizenharmadik - fejezetet, hogy azt az önök számára is elérhetővé tegyem.)

Bizonyára a színdarabban is „átjönnek” ezek a fontos jelenetek a nézők számára. Vajon a törvényalkotóknál (és érdekvédőknél) is átmegy-e, ha nem éppen a színházban ülve csak kulturális élményként nézik a darabot? (Vagy netán csak a PR értékét fordítják saját maguk létének bizonyítása érdekébe?)

Fentiek fényében még inkább ellentmondásosnak tűnik számomra az előzetes jognyilatkozat ill.  a támogatott döntéshozatal tervezett jogintézményeinek kétes kimenetelű alkalmazhatósága autisták vonatkozásában. (Lásd: Cselekvőképesség - Gondnokság)

2010. szeptember 13.

Alajos


Idézetek a könyvből:

RAIN MAN 52-53. oldal (Idézet az ötödik fejezetből)

RAIN MAN 59. oldal (Idézet a hatodik fejezetből)

RAIN MAN 82. oldal (Idézet a nyolcadik fejezetből)

A Tizenharmadik fejezet

133. oldal

134-135. oldal

136-137. oldal

138-139. oldal

140-041. oldal

142. oldal

Lásd még a filmismertetőt: Rain Man - Barry Levinson filmje


2010-09-14 00:00:00
Vissza
Bejelentkezés
 

Keresés