lepjunk.hu

Gondnokságról szülőszemmel

Az autisták gondnokság alá vételéről a következők jutnak eszembe:

Először is, hogy egyáltalán nem kötelező, szabadon dönthet a szülő, hogy él-e ezzel a jogával, vagy sem. Ha él vele, akkor azért, ha nem él vele, akkor pedig azért is ő lesz a felelős. A második esetben sokkal több veszélyforrásnak kitéve immáron hivatalosan felnőtté vált gyermekét és ezen keresztül önmagát is.


Autista gyermeket kapva kaptunk egy nagyobb felelősséget is. Átlagos gyermeknél a 18. életév után úgymond megszűnik a szülő felelősségvállalása, az már más kérdés, hogy addigra a nevelés folytán kialakult-e a fiatalban a felelősségérzet és cselekedeteit ennek tudatában hajtja-e végre. Azonban autista gyermekeinknek 18. évük betöltése után is mi maradunk a fej, aki felelősségteljesen kell, hogy döntsön a körülöttük felmerülő kérdésekben.

Nagyon nehéz tudomásul venni, hogy ez így van, de ezzel együtt kell élnünk és két ember érdekeit kell néznünk és védenünk: a felnőtt korú gyermekünkét és a mienket.

Gyermekeink nem képesek reálisan belátni a világban zajló események szövevényét.  Sokszor nekünk, neurotipikus, „normál” embereknek is fejtörést okoz ez, de azért valahogy elboldogulunk, és általában nem követünk el felelőtlenségeket. Meg tudjuk ítélni,

vagy legalábbis sejtjük, hogyha valaki kér tőlünk valamit, akkor milyen szándék mozgatja. Vagy pedig mi tudjuk, hogy ki az a megbízható személy, aki tud nekünk tanácsot adni a kérdéses helyzetekben és meg is bízhatunk tanácsában pl. ügyvéd. Ezeknek a helyzeteknek a megítélésére autista gyermekünk nem képes, bármilyen jól kommunikál. Jó esetben hozzánk fordul, de mivel életünk véges, ezért arra az időre is kell gondolnunk, amikor mi már nem leszünk.

Szülői felelősségünk hatalmas. Ezért előrelátónak kell lennünk. Több szülőtől hallottam már, és nagyon rossznak tartom azt a nézetet, amikor bármilyen értelmi sérült gyermeke kapcsán kijelenti a következőket: „Amíg én élek, addig megvédem a gyermekemet mindentől és mindenkitől. Ha majd nem leszek, akkor a hátramaradottak majd megoldják valahogy, az már nem az én dolgom. Én akkor azt már nem látom.” vagy „Belehalnék a szégyenbe, ha saját gyermekem ellen kellene a bíróságon pert indítanom, és én, mint szülő lennék a felperes és ő pedig az alperes” és ehhez hasonló kijelentések.

Pedig éppen, hogy abba fogunk majd „belehalni”, ha fogyatékos gyermekünkkel aláíratnak olyan szerződéseket, kölcsönöket, bármit, amit nem szeretnénk. Mert azért nem biztos, hogy 24 órából 24-ben jelen vagyunk minden percben. Főleg akkor nem, ha valahová jár napközben gyermekünk, vagy éppen olyan állapotú, hogy biztonsággal közlekedik egyedül.

Szülői felelősségünk továbbá az is, hogy amíg élünk találjuk meg azokat a megfelelő embereket, és hivatalos formában jelöljük meg őket, akik utánunk jőve a sorban szintén felelősséggel képviselik gyermekünk érdekeit. Tudom, hogy ez olyan kínos, olyan ciki téma, de ez hozzátartozik szülői felelősségünkhöz autista gyermekünk iránt. Van egy mondás, amely így szól: „Úgy éld az életed, hogyha a mai nap az utolsó napod, nyugodt szívvel távozz, tudva, hogy mindent rendben hagytál magad mögött.”(ismeretlen szerző)

Ha így cselekszünk, elkerüljük, hogy halálunk után valami ismeretlen akárki hivatalból ki lesz nevezve és rosszul képviseli gyermekünk érdekeit.

Mi most vagyunk túl azon a „megalázó bírósági procedúrán”, amitől annyira félnek a szülők. Egyáltalán nem volt megalázó!!! Előre nem tudtuk a kérdéseket, amit a bíró fel fog tenni, teljesen váratlan volt számomra is és fiam számára is.  Igencsak jól kommunikáló autista fiam a kérdésekre válaszolva önmagától kijelentette, hogy igaz, hogy szeretne pl. pénzzel bánni tudni, de jelenleg még nem képes rá. És szintén önmagától kijelentette, hogy úgy gondolja, hogy neki az a legjobb, ha az édesanyja képviseli az ő ügyeit és neki nem kell ilyen érthetetlen ügyintézésekkel foglalkoznia, mert ő azt úgysem tudná. És különben sem ér rá, mert neki annyi más fontos dolga van, hogy erre nem is maradna ideje. Pl. nagyon fontos számára, hogy számítógépezzen, mert játékprogram-fejlesztő szeretne lenni és az erre való felkészülés nagyon sok időt igénybe vesz az életéből.

Gondoljuk végig, hogy gyermekünk mennyire van „képben” a világban. Ha legalább annyira, mint mi, akkor nincs miről beszélni, akkor nincs szükség a gondnokság alá helyezésről. De minél távolabb esik az ő belátási képessége a sajátunktól, külön hangsúlyozva a nem beszélő, írni-olvasni nem tudó, semmilyen formában nem kommunikáló fiatalokat, nagyon el kell gondolkodnunk, hogy szüksége van-e gyermekünknek arra a szabadságra és tud-e élni vele, amelyet akkor kap, ha nincs gondnokság alatt.

Ebben a kérdésben is gondolkodjuk szeretettel és felelősségteljesen.

Tóth Zsuzsanna

Lásd még: Cselekvőképesség - gondnokság

illetve:      Esetek - balesetek

Ajánlott tanulmány: Autizmus - Tény - Képek


2010-07-03 00:00:00
Vissza
Bejelentkezés
 

Keresés