lepjunk.hu

Búcsú egy kiskutyától

Alig több mint tíz éve csöppentél a családunkba, nagy viták után. Nagymami nagyon tiltakozott a jöveteled ellen. Ő még akkor is elődödet, Garcont siratta már majdnem 10 éve. Én voltam legfőbb szószólód. Miklós* fiunk évek óta szorongott minden élőlénytől. Félt a kutyától, macskától, felröppenő galambcsapattól. Vidéken (mikor még beszélt) nemegyszer pánikhangulatban ismételgette: „Csókolom, pipi, csókolom!”. Ez nála annyit jelentett, menjen már innen el ez a (számára) rémületes élőlény.

Megjelent az Esőember 2000. - IV. évfolyam, 4. számában


Nem vagyok sem pszichológus, sem etológus. Csak egy kutyaszerető anya. Arra gondolva harcoltam melletted, hogy a te jelenléted talán Miklóst is kutyaszeretővé teszi. Hát mi van kiszámíthatatlanabb, mint egy kéthónapos kutyakölyök mozgása, kapkodása a lábak után, nevetésre emlékeztető csaholása? Ha a te mozgásodat, kiskutyaugatásodat, kölyökfogaid enyhe csipkedését elfogadja autista kisfiam, talán a világ többi élőlényét is el tudja fogadni. Ezért vállaltam anyám ellenkezését. Ő sem kutyaellenes, csak a lelki fájdalomtól, amit egy kutya elvesztése okozhat (lévén a kutya lényegesen rövidebb életű az embernél) akarta magát és bennünket óvni. Jól tudta ő azt, hogy a kutya nekünk nem házőrzőt jelent, hanem családtagot. Tudhatta ezt Garcon óta. Ez a boxer annak idején szétesni induló gyermekkori családom bohóc tagja volt, neki mindenki kedveskedet, vele mindig mindenki szóba állt, és így mi emberek egymás mellett lehettünk, egymással is szót ejthettünk, úgy néztünk ki, mint egy ép család.

Bogikám! A mi családunk nélküled is teljes volt. Te nekünk „gyermekgondozónak”, „pszichológusnak” kellettél. És te tudtad is, mi a dolgod. Percek alatt rájöttél arra, hogy te Miklós kutyája vagy. Őnála tovább tartott ez a felismerés. De mikor ez bekövetkezett, nem kellett már tartanom szorongásaitól, félelmeitől, pánikjától. Inkább én váltam szorongóvá, amikor kirándulásainkon teljesen ismeretlen nagy kutyákat simogatott vagy inkább bizarr kézmozgásával ütögetett meg. Azok azonban szintén kész gyógypedagógusok vagy pszichológusok voltak, soha nem bántották ezért a gyereket.

Még Óbudán laktunk a nagy kutyafélelmek idején. Két ilyen esetet érzek igazán emlékezetesnek. Az első idején Dénes még karonülő volt, Miklós talán négyéves. A Zápor utcán sétálva egy németjuhász jött velünk szembe. Én már jó előre láttam a kutyát, próbáltam is Miklós figyelmét elvonni, tudván, hogy megnyugtatni úgyis képtelen lennék. Mégis meglátta, és észt vesztve futott felém, fölugrott az ölembe. A jó Isten vigyázott mindnyájunkra, hogy el nem ejtettem Dinit a bal kezemből, mikor Miklós rám ugrott. A kutya oda sem figyelt. A másik emlékezetes kutyaeset úgy esett, hogy Miklós nem tudott hozzám szaladni. Kettőnket egy lassan haladó autó választott el egymástól. A kutya Miklós felé közelgett, a gyerek pedig (talán ötéves volt) nem tudott hova menekülni előle. Az egyetlen logikus megoldásért mindenki, aki körülöttem volt, kinevette, pedig nem tehetett mást, minthogy hátat fordított, és elfödte a szemét.

Bogikám! Ilyen páni félelmet oldottál föl te Miklósban. Te voltál, aki Isten tudja milyen módszerrel, rábírtad a kisfiunkat a veled való barátkozásra. Egy tálból nem ettetek ugyan, de neked mindig megérte Micó közelében lenni, mert ez-az mindig leesett onnan, ahol ő evett. Cserébe néha ő is beleevett a tányérodba. Te tudtad, hogy ő a gazdád. Ő ugyan soha nem foglalkozott veled úgy, mint gazdi szokott a kutyájával, de eltűrt, és talán a maga módján szeretett is téged. Te pedig szolgáltad őt, kedveskedtél neki. Megvédted a gyerekekhez nem szokott rokonkutya, Bubi ellen. Egy ilyen esetre is emlékszem. Miklós lent feküdt a szőnyegen, ringatta magát (mi ezt lüttyölésnek hívjuk), Bubi pedig nagyon nem értette a dolgot. Meg akarta támadni a gyereket, de te elzavartad onnan. Ha a fejnél támadott, onnan hessegetted el, ha lábtól, akkor onnan. Bubi nem volt empatikus lény, krakéler volt. Amit nem értett, azt ellenségnek tekintette. (Ember is mennyi van ilyen!)

Mindig megmutattad, ki az igazi gazdád. Nagyon szerettél bennünket, nagymamit, mert kaját adott neked (néha én is), minket többieket, mert elvittünk kirándulni, sétálni, mert játszottunk veled. De a GAZDA, az csak Miklós volt. Ő ugyan soha nem etetett, soha nem játszott veled úgy, mint mi, de ő volt számodra a legfontosabb élőlény. Mindig tudtad, mikor van péntek, mikor hozzuk őt haza Őrbottyánból. Nem egészen kétéves voltál, egy csütörtöki nap elletted meg kölykeidet, és Miklós érkezésekor hagytad csak el a „gyerekágyat”. Nehezen vonszolva magadat mentél elébe, próbáltad az ő figyelmét kölykeidre irányítani. Ezt a nehéz vonszolást láttam tőled a halálod előtti napon, szintén pénteken, amikor Miklóst nem az intézetből, hanem orvostól hoztuk haza. Már akkor napok óta nem ettél, nem is igen ittál, csont-bőrre lefogytál, de kijöttél Miklós üdvözlésére. Mikor pedig este bementünk a lakásba, utánunk vánszorogtál, kiterpesztve lábaidat, ránk néztél. Fátyolos volt a tekinteted, nem is igen láthattál már semmit. Megsajnáltalak, föltettelek az ágyra Miklós mellé. Nem tudtam, hogy akkor bújhattál utoljára nagyra nőtt kicsi gazdádhoz. Nem gondoltuk még akkor, hogy már egy napod sincs hátra az életből.

Hartayné Kelemen Éva

2000. december

*Hartay Miklós - Elhunyt néhány hónappal Bogi távozását követően, 2001. márciusában. Élt húsz évet.

Ajánlott, ezen a honlapon elérhető írás: Autisták fejlesztése speciálisan képzett kutyával


2010-06-17 00:00:00
Vissza
Bejelentkezés
 

Keresés