lepjunk.hu

Jean Vanier: Hazatérésünk

Jean Vanier: Hazatérésünk

Fedezzük fel azt, ami közös mindnyájunkban

„Több mint harminc éve élek értelmi fogyatékos emberekkel a Bárka közösségben. Pályafutásomat tengerésztisztként kezdtem, később filozófiát tanítottam. A Bárka története 1963-ban kezdődött...” így ír Jean Vanier könyve előszavában.

Vigilia Kiadó Budapest, 1999

Fordította Ménesiné Mezősi Krisztina


Megtudjuk tőle, milyen megrendítő volt első találkozása fogyatékos emberekkel. Mennyire átérezte kiszolgáltatottságukat és szeretet iránti vágyukat. De beszélgetett értelmi fogyatékosok szüleivel is. „Mindjobban átéreztem mérhetetlen szenvedésüket, megismertem emberfeletti küzdelmüket.” – írja.

Ezek a találkozások sarkalják arra, hogy a fogyatékos emberekének javításáért, a társadalom és e számkivetett emberek közötti falak lebontásának áldozza életét. Észrevette, hogy mennyi előítélettel kell a fogyatékosoknak szembesülniük, és mennyire vágynak arra, hogy a „normális” emberekhez hasonló életet élhessenek, megértő barátaik legyenek.

Jean Vanier a Bárka és a Hit és fény közösségek alapítója, aki a fogyatékos emberekkel vállalt életközösséget. Mozgalma mára elterjedt az egész világon. Mindkét közösség központi szemlélete, hogy a fogyatékos embert a maga teljességében fogadja el „olyan személyként, aki nem csak elfogadni, hanem adni is képes”.

Vanier így ír erről:

„Titokzatos módon képesek arra, hogy hazavezessenek szívünk otthonába. Értelmi fogyatékosságukat valami különös nyitottság és bizalom ellensúlyozza. Számukra semmit sem jelent a hagyományos társadalmi felfogás arról, hogy mi a fontos. Közelebb élnek ahhoz, ami a valóban lényeges.”

A szerző ezért adta ennek a könyvének a Hazatérésünk címet, hogy rávilágítson, mennyire elvesztettük mára igazi emberi lényünket, mennyire nincs szolidaritás és bizalom egymás iránt, ami végső soron a szüntelen háborúskodáshoz, a feltétlen győzni akarás kényszeréhez vezet.

Ha valóban haza tudunk térni, felismerhetjük az otthon biztonságát, ahol elfogadnak bennünket, és mis is elfogadjuk végre önmagunkat, ami által mások elfogadása is magától értetődővé válik.

Megismerteti velünk mindazokat a falakt, melyek embereket egymástól elválaszt: az erősek és gyengék közötti falakat, a halálfélelem falait, a börtönfalakat, a menekülttáborok falait. Minden fal az előítéletekből, a tudatlanságból és a gyűlöletből épül elsősorban. Ilyen Jeruzsálem, Istennek és a gyűlölet falainak városa, de ilyen Észak-Írország is.

De falak húzódnak a gazdagok és szegények között, és a már említett győzni akarás kényszeréből épülő versengés fala.

Megdöbbenve olvashatjuk, hogy mennyire félünk más életfelfogású, kultúrájú emberektől. Az idegenekkel való találkozás során bizalmatlanok vagyunk: „Nem akarjuk valóban nyitott lélekkel meghallgatni” őket, így falak tornyosulnak emberek, embercsoportok között, még a mindennapok szintjén is észlelhetően, férfiak és nők között, fiatalabb és idősebb generációk között, szülők és gyermekeik között.

Ugyanakkor vannak védőfalak, melyek „védelmezik az életet, és biztosítják a növekedést”. Ennek legszebb példáját említi Vanier, az anyaméh biztonságát. De ilyenek egy ház falai is, a családi otthoné, mert minden ember életében szükséges, hogy legyen egy biztos pont, ahol megpihenhet, amikor kétségei vannak megerősítést nyer, és megerősítheti saját önazonosságát, értékrendjét, a közösséghez való tartozás érzését.

„Szükségünk van falakra, hogy megvédjük magunkat, s hogy elmélyíthessük, növelhessük belső életünket – a baj akkor kezdődik, ha ezek a falak a félelem és az elutasítás falaivá válnak.” – írja a szerző, majd így folytatja:

„Az ember feladata a megkülönböztetés: mikor kell az élet védelmében megőriznünk a falainkat, és mikor bonthatjuk le őket, hogy másokat közel engedjünk magunkhoz, hogy otthonra leljenek bennünk, mi pedig bennük, hogy egymást kölcsönösen egyre jobban gazdagítva életet adhassunk másoknak. Hogyan juthatunk el ide? Hogyan találhatunk rá mindannyiunk közös emberségére, amely minden különbségnél alapvetőbb és mélyebb. Erről szól ez a könyv.”

A Vanier által felsorolt falakon kívül ő maga a legmegdöbbentőbbnek az „úgynevezett pszichotikus emberek szívét, lelkét övező” falat tartja, mely csupán kívülről tűnik vastagnak:

„A pszichózisban szenvedő emberek számára a kapcsolatteremtés sokszor elviselhetetlen feszültséggel jár: falaik azért épültek, hogy ettől a feszültségtől megóvják őket. Csakhogy ezek az emberek szívük legmélyén gyakran hihetetlenül érzékenyek. Ha megfelelő körülmények közé kerülnek, és megkapják a szükséges segítséget..., akkor falaik lassan leomlanak. A kommunikáció helyreáll.”

A könyv a továbbiakban sorba veszi azokat a lépéseket, melyek a hazatéréshez vezető úton szükségesek ahhoz, hogy leküzdjük bizalmatlanságunkat, felismerjük mit jelen az igazi közösség, mi a szeretet, és mi az emberi növekedés, kibontakozás, egyáltalán az emberi létezés alapja, hogyan szabadulhatunk meg félelmeinktől, hogy a remény hírnökeivé válhassunk.

Kocsis Alajos


2010-05-11 00:00:00
Vissza
Bejelentkezés
 

Keresés