lepjunk.hu

Szülők írják: Több türelmet kérünk!

Ezt a történetet azért szeretném elmondani, mert sok sorstársammal is megtörténhetett már hasonló, és helyettük is szeretném kérni, legyenek türelmesebbek, jobban odafigyelők - jelen esetben az orvosok -, ha segítségüket kérjük.

Megjelent az Esőember, 1996. tavasz-nyár, I. évfolyam, 2 - 3. számában


Tizenhárom éves autista kisfiunknál sajnos a serdüléssel epilepszia jelentkezett.

A második roham után a háziorvosa kért minket, hogy vigyük be a N-i kórházba kivizsgálásra, hogy az epilepsziára gyógyszert kaphasson. Ny-ban laktunk ekkor.

Telefonáltam a kórházba, elmondtam, miért kell bemennünk a kisfiammal. Mivel senkit nem ismertem ott, érdeklődtem az ismerősöktől, kihez fordulhatnánk bizalommal a kórházban, aki ismeri az autisták problémáit. A Főorvos asszonyt ajánlották. Mivel úgy gondoltam, telefonon nem tudom részletesen elmondania problémánkat, hogy milyen nehézségekbe ütközik kisfiammal egy ilyen út és a kivizsgálás, elutaztam N-be. A Főorvos asszony ugyan éppen nem volt bent a kórházban, de megnyugtattak, átadják neki az üzenetet, és menjünk csak nyugodtan, várni fognak minket. Visszamentem a háziorvoshoz, hogy mentőt kérjek, amivel bemegyünk a kórházba. (Sajnos busszal, vagy vonattal nem lehet Krisztiánnal egy ilyen hosszú útra elindulni, kocsink nincs, taxira nincs pénzünk.) Kértem az orvost, külön mentőt igényeljen. "Nem lehet" - volt a válasz.
Ny-ban úgy történik a mentőhívás, hogy az orvos felírja a mentőt receptre, és nekünk kell a mentőállomásra elmenni és leadni a rendelést.

Elmentem a mentőállomásra, és a diszpécsernek elmondtam, hogy másnap egy autista kisfiúval kell kórházba mennünk. A gyerek nem beszél, és rettenetes félelem lesz benne, képtelen várakozni stb. Kértem, ha esetleg lenne hely, a lányom is had jöjjön velünk, mert egyedül igen fárasztó lesz. Válasz: "Mit képzel, asszonyom? Örüljön, hogy azt megengedjük, hogy maga elkísérje. A mentős kísérő azért van, hogy segítsen a betegnek." "A mi esetünkben aligha tud segíteni" - mondtam. Így a lányomnak busszal kellett utánunk jönni. Félve kérdeztem meg a diszpécsert, nem lehetne-e kicsit korábban menni, hogy a rendelés kezdetére odaérjünk, mert ezzel a gyerekkel két percig nem lehet leülni, nemhogy várakozni (túlmozgásos). Válasz: "Mit képzel? Nem egyedül lesznek, majd beérünk, ha összeszedjük a hat beteget."

Leadtam a mentőrendelést, eljöttem, és egész úton azon gondolkodtam, mit kellett volna még elmondanom, hogy megértésre találjon kérésem? Miért beszéltek velem olyanlekicsinylő, flegma stílusban, mikor én csak a gondunkat próbálta, megértetni?

Másnap reggel megérkezett a mentő.

Krisztián álmosan kisétált velem, és csak akkor vette észre a mentőt, amikor be kellett volna szállni.
Elfehéredett, és lecövekelt mellettem. A mentős megfogta a könyökét, hogy besegítse. Krisztián elrántotta a karját, nem engedte, hogy hozzáérjenek. (Ez nem jellemző rá, a félelem váltotta kis.) Csak nehezen sikerült megértetnem vele, hogy "anya is megy veled, kicsim".
Végre beült.

Egész úton remegve, sápadtan szorongatta a kezem, míg a hat beteget - bejárja Tolnát-Baranyát - összeszedtük.
Nagyon izgultam, nehogy rosszul legyen.
Végre beértünk a kórházba. A lányom már ott várt minket.
Krisztián itt sem engedte, hogy a mentősök hozzáérjenek, de még az épületbe sem tudtuk bevinni. Visított, megfeszítette magát, és bár jól beleizzadtunk a lányommal, minden kísérletünk kudarcba fulladt.
Mondtam a lányomnak, menjen be, kérdezze meg a Főorvos asszonyt, hogy pár csepp nyugtatót adhatunk-e neki. (Tudtam, hogy EEG vizsgálata is lesz, és nem éppen jó ilyenkor nyugtatót adni.)

A lányom bement megkérdezni. Én sétáltam le-föl Krisztiánnal, és mikor az ajtó előtt mentünk el, be-bekukucskált. Észrevette, hogy lift is van az épületben, és bement. Egy-két fordulót lifteztünk, és utána szépen elindultunk a rendelő felé. Ott szóltak a betegek, menjünk be, a lányom bent van. Bementünk. A lányom sírt.
Meglepődtem; megkérdeztem: "Mi baj van, édesem?"

Szóról szóra leírom, mi történt.

A lányom: (bemegy, és a Főorvos asszonynak mondja): Főorvos asszony, hoztunk egy autista kisfiút, és...
Főorvos asszony (közbeszól): És? Mi közöm hozzá?
Lányom: Úgy tudom, meg lett beszélve, hogy jövünk, és a segítségét kérjük...
Főorvos asszony: Mi a probléma?
Lányom: Epilepsziás rohama volt, és...
Főorvos asszony (közbeszól): Miért? Maguk nem tudták, hogy az autizmussal együtt jár az epilepszia?
Lányom: Nem tudtuk, de gondolom, a gyógyszer jár neki az epilepsziára, még ha autista is.
Főorvos asszony: Hol a gyerek?
Lányom: Sajnos nem tudtuk behozni, és...
Főorvos asszony (közbeszól): Mit képzelnek? Az udvaron fogom megvizsgálni?
Lányom: Nem! Ezt nem képzeltük, de ha a Főorvos asszony megvizsgálja az udvaron, mi megengedjük.
Főorvos asszony (Krisztián papírjait odadobja a bent ülő pszichológusnőnek): Foglalkozz vele te!

Mikor ezt elmondta a lányom, csak álltam megdöbbenve, szótlanul, és csak erre tudtam fájdalmamban gondolni: "Édes kis leánykám! Téged bántottak meg, aki csak ezért az egy napért utaztál haza 360 kilométerről, hogy nekem segíts! Téged bántottak meg, aki már nyolc éve elismerten, lelkesen ápolod a beteg gyerekeket."

(Lányom egy budapesti gyermekkórház csecsemősebészetén dolgozik. Ő, a drágám, ha baj van a kis autista öccsével, mindig rohan haza. Ő kísér bennünket, ha valahová vinni kell Krisztiánt.)

Nagyon, nagyon fájt, és nem segíthettem.

"Rossz napja van a Főorvos asszonynak" - mondta a pszichológusnő.
Hány rossz napot élünk mi meg, akiket sokszor csak az éltet, hogy lesznek talán jó napok is?

Visszatérve a történethez: sajnos nem sikerült az EEG-t megcsinálni Krisztiánnak.
Amíg a pszichológusnővel beszélgettünk, és bejött egy másik orvosnő, aki a gyógyszert fölírta az epilepsziára, Krisztián eléggé megnyugodott.

Talán ha nem így sikerül az egész, türelemmel, nagyobb odafigyeléssel sikerült volna az EEG is.
Körülbelül tíz órára végeztünk, és a tortúra folytatódott. Ugyanis a mentőnek meg kellett várnia a hat beteget, akik különböző vizsgálatokon estek át. Késő délután indultunk el hazafelé.

Több órán keresztül, megállás nélkül fel-alá sétáltunk az udvaron. Éhesen, szomjasan, fázva és fáradtan, mi is és Kiki is.
A mentősök ezt végignézték, és azt mondták: "Természetesen a lánya is velünk jöhet asszonyom. Ennek a gyereknek nagyon is külön mentő járt volna. Minden elismerésünk az Önöké."

Hullafáradtan értünk haza, és csak azt kérdeztem némán (kitől? Mit tudom én?):
Miért nem hitte a háziorvos, hogy szükségünk van külön mentőre?
Miért volt ilyen rideg, megalázó fogadtatásban részünk a kórházban?

Kedves Főorvos asszony, és kedves mindenki, akihez segítségért fordulunk! Próbáljanak türelmesebbek lenni hozzánk! Az autistákhoz azért, mert páni félelemben vannak, hiszen nem értik, mi történik velük. A családtagokhoz azért, mert ők is állandó pánikban élnek, a sok rettegés, a nehéz napok, a "mi lesz holnap?" félelme miatt.

V. B.  

 


2010-02-13 20:57:48
Vissza
Bejelentkezés
 

Keresés