lepjunk.hu

Etika

A halálos beteg és az ápoló etikai kapcsolata

Nagy Rita ápoló (3. éves) házi dolgozata

Elolvastam számos könyvet az ápolásról, a halálról, a betegségtudatról, az emberi érzelmekről. Kutakodtam az Interneten, kulcsszavakra keresgéltem. Sok érdekes dolgot találtam, sőt bemásolhatnám az egész dolgozatomat, hiszen rátaláltam a szakszerű leírásra is.
Aztán rájöttem, hogy saját példáimat írom le, saját gondolataimat, saját érzéseimet és remélem visszaolvasva irományomat, nem fogok magamban csalódni.


„A szenvedésnek nincsenek napjai, hónapjai és évei – egyetlen pillanat a szenvedés, egyetlen hosszú pillanat: akármeddig tart.”  (Oscar Wilde)
- úgy gondolom, ezt a pillanatot kell méltóvá, emberivé, széppé tennem, segítenem a méltóságteljes elmúlást, enyhíteni a szenvedést és elsősorban nem magára hagyni a halálos beteget.
Az ápolói kódex megfogalmazása szerint az ápoló négy alapvető feladata:

Nem vagyok hivatásos ápoló, de nagyon szeretnék azzá lenni. Sajnos az élet jó tanítóm, anyámon nap, mint nap gyakorolhatok. Nagyon sok új dologgal szembesülök, önmagammal viaskodva. Szerénységet, odafigyelést, törődést, döntésképességet, alázatot tanulok. Nehéz, de gyönyörű feladat, sokszor inkább megnyugtató, mint félelmetes.
Próbálom, úgy végezni a dolgomat, hogy ne sértsem az ő emberi méltóságát, hogy ne érezze ennél is kiszolgáltatottabban magát, de minden segítséget meg tudjak adni.
Nagyon nehéz.
(A személyiség tiszteletben tartása)

Időnként kapok dorgálást, amikor túlzásokba esek, mert túlságosan kiszolgálom, ilyenkor bizony kicsit elszégyenlem magam és gyorsan visszaveszek a tempóból. Belátom, hogy ez nem helyes, azzal nyugtatom magam és persze őt is, hogy de hát a gyereke vagyok, kicsit kényeztetni szeretném, de látom, hogy ez neki nem minden esetben esik jól.
Amíg fiatalabb és egészséges volt, sok mindent elnézett nekem, ellátott számtalan anyai tanáccsal, (ha kértem, ha nem) ezzel szemben most rámruházta a felelősségteljes ápoló szerepét.
Nem hibázhatok, nem késhetek, nem lehetek figyelmetlen.

Ma már inkább önmagával foglalkozik, eltűnődik saját magán, amolyan „befelé figyelő” emberré vált. Sokszor kétségbeesett, sokszor dühös önmagára és sokszor ez a düh inkább felém irányul, amit nem könnyű elviselni. Számtalanszor érzem magamban is a kétségbeesést, a dühöt, kicsit hordozom az ő fájdalmát is, olykor nehéz zsákként szakad rám, de nem rogyhatok meg alatta. Erőt kell vennem magamon és továbbmenni, igen továbbmenni, amíg csak lehet.
Tudja, hogy számos dologban függ tőlem és látszik, hogy ez nagyon zavarja őt.
Ezért amiben csak lehet, inkább csak segítek, mintsem helyette végezzem el azt.   
Ilyen volt a fürdés, amit nem viselne el, ha a segítségemre szorulna, ezért beszereztünk egy „fürdő sámlit”, amit biztonsággal használhat. (Ártalmatlanság) Ilyen a vásárlás. Már nem tud egyedül közlekedni, ezért időnként kerekesszékkel „kigurulunk” a közértbe, ahol az ajtóból bevásárolhat kedve szerint. (Önrendelkezés)
Nehezen szokta meg, de ez mégis egy amolyan kompromisszum lett, hogy akkor vásárol be és azt, amikor és amit ő akar. Jelen esetben, én csak az eszköz vagyok, ami segít ennek elvégzésében. Ma már örömmel sétálunk a boltba, örömmel beszélget az emberekkel, örül, ha valamihez olcsóbban hozzájuthat, vagy meglát valami finomságot és megveheti magának.
Ez az érzés nagyon felemelő, megnyugtató, hiszen tudom, hogy így segítettem igazán. (Hasznosság)

Olvasmányaimból idézve, miszerint minden embernek joga van a „szép halálhoz”, én tovább fogalmazom, mindenkinek joga van az elmúláshoz vezető út széppé tételéhez, méltóságához, kortól, nemtől, faji hozzátartozástól, vallási nézetektől, nemi identitástól, politikai nézeteitől függetlenül. (Igazságosság)
Aztán tovább kutakodva az Interneten, rátaláltam majdnem ebben a megfogalmazásban, a hivatalos leírásra. Megnyugodva konstatáltam, hogy nincs baj az erkölcsi hozzáállásommal, hiszen a gyakorlatban, ezek az érzések, cselekedetek, önmaguktól működnek, minden torzulás nélkül. Tehát örömmel vettem tudomásul, hogy igen jó neveltetésben részesültem.
Kíváncsiskodásom odáig terjedt, hogy utánanéztem bizonyos kifejezéseknek az értelmező kéziszótárban. Pl.:

Ezek olvasatán, önmagamon mosolyogva idéztem fel, amikor anyám kórházi kezelése alatt, mivel más dolgom nem volt, mint komfortossá tennem azt az egy ágyas kis kuckót, amit akkor otthonossá „varázsoltam”, (persze a körülményekhez képest) emellett azzal voltam elfoglalva, hogy mindig csinos legyen, mosolygós bögréket vittem neki, illatos wc-papírt, vicces szalvétákat, fiatalos hálóinget.
Mindennapi „váltó ruháját” gondosan szín szerint válogattam össze és olyan büszke voltam az én pici, 39 kilós összetöpörödött, de igen csinoska anyámra, aki büszkén várt engem minden reggel a keresztrejtvényeibe burkolózva. Szinte elveszett a tolókocsiban, de olyan méltósággal ült benne, hogy semmilyen szánalmat nem keltett a külvilág számára.
Ezek jó érzések.

Az ápolt oldalról is van sajnos némi tapasztalásom. Egy kicsit, azt mondhatom meghaltam már egyszer, persze átvitt értelemben.
Nincs annál szörnyűbb, mint amikor közlik az emberrel, hogy fogyatékos a gyereke.
Itt az ápoló és az ápolt szerepét is betöltöm, a nap 24 órájában.
Itt már nem mindig sikerül az erkölcsi egyensúlyt betartanom, gyakran dühöngök, gyakran félek, elkeseredek. Ez százszor nehezebb feladat és ez egy életen át, tart.
Persze folyamatosan edzésben tartom magam, szélmalomharcot vívok önmagammal, a külvilággal, az intézményekkel. Nagyon ritkán tapasztalok teljes elfogadást és ez rendszerint, nagyon elkeserít.
A sajnálkozástól egyszerűen dühös leszek, a közönytől bosszankodom és itt is, nekem kell megértenem az emberek hozzáállását, mivel ezt csak az tudhatja, aki átélte, benne él.
Ezt nem minden esetben tartom igazságosnak.

Autista a lányom. Két-három éves korára vált nyilvánvalóvá. Nem súlyos, de az.

Ugyanazon az érzelmi hullámokon mentem, megyek keresztül, mint a halálos beteg, akivel tudatják állapotát.
Amikor megtudtam a gyógyíthatatlan állapot tényét, az első reakcióm az elutasítás volt.
A második szakasz: dühös önmagamra, a környezetemre. Elkezdődött az ámokfutásom, gyógymódok, fejlesztések, szakszerű ellátás után. Itt falba ütköztem, mert diagnózis hiányában, ezek felesleges körök voltak, ilyenkor rettenetesen elveszettnek éreztem magam, nem kaptam segítséget, ha kaptam is, nem tudtam ekkor még feldolgozni.
A harmadik és utolsó szakasz, az alkudozás és belenyugvás, szinte egyszerre ért, azzal a különbséggel a haldoklóhoz képest, hogy tüskét növesztettem és nem a halállal viaskodom, hanem magával az élettel, a túléléssel, utat, lehetőséget keresve, hogy minél élhetőbb, önállóbb, szebb életet biztosíthassak gyermekemnek.
Falat építettem magam köré és csak azt engedem be, aki nem bánt. Segítséget, már nem várok, rájöttem, hogy egyszerűbb, ha nem gátolnak, mintsem segítenek. Persze tudom, hogy ez a helyzet egy speciális helyzet. Tudom, hogy mit várhatok az emberektől, hogy mit várhatok el. Nem sokat és nem a pesszimizmusom beszél, hanem nem pakolhatom másokra súlyos terhemet, inkább elzárkózom. Én viszont szívesen segítek, sokkal szívesebben, mint ez előtt. Érdekes. Azt vallom magamról, hogy amióta „fogyianyu” lettem (így csúfolom magam némi öniróniával), azóta szociálisan hiperérzékeny vagyok.  

Öt éves korára hozzájutottunk a diagnózishoz, hosszú menet volt, rengeteg kivizsgálás, utazás, számonkérés, szépen, halkan, hangosan, ordítva.. Vidékre költözés, elhallgatás, feljelentések az elhelyezése érdekében. Ez nem volt túl erkölcsös részemről, de célhoz vezetett, nem volt más lehetőség.
Nem bántam meg egyetlen „etikátlan” megnyilvánulásomat sem, (ezt bevallom akkor is, ha ezért rossz jegyet kapok) mert célba értünk.
Rengeteg munka, rengeteg álmatlan éjszaka, rengeteg feszültség és sorolhatnám oldalakon keresztül mi mindenen mentünk keresztül, mennyit hordtuk fejlesztésre, mennyit küzdöttünk akár egy szemkontaktusért, akár egy szépen kiejtett szóért, egy ölelésért, de sikerült!
Sínen van. Hogy meddig, nem tudom, de addig nagyjából rendben van minden. Igazából, sosincs rendben semmi, de ez nekünk már természetes. Ha eljön az idő, kezdünk mindent előröl.

Egy mondat nagyon magával ragadott a múlt heti képzésen, az osztályfőnököm e szavakat mondta az egyik órán, hogy akkor válunk igazán jó ápolókká, ha minden beteget úgy ápolunk majd, mintha egy kicsit az anyánk, gyermekünk lenne.
Úgy érzem, ez menni fog.

2009-09-30


2010-02-12 16:40:25
Vissza
Bejelentkezés
 

Keresés