lepjunk.hu

A Bánffy-módszerről - II.

Autista, valamint pszichotikus és érzékszervi zavarokban szenvedő gyermekek kezelésében alkalmazott komplex érzékelés- észlelésfejlesztő terápia Bánffy-módszerrel - Második rész

(A sorozat első, I. része itt letölthető )

Megjelent az Esőember 1999. - III. évfolyam, 3. számában


És itt vetődik fel a kérdés: hogyan találhatunk terápiát erre a tünetre, arra, hogy az érintettek ne váljanak teljesen izolálttá, és ne süllyedjenek el egy számunkra ismeretlen világban, amelyben életminőségük normálistól eltérő magatartásuk és élményeik révén - csökkentté válik. Hogyan képesek a külvilág fenyegetését oly mértékben lebontani, hogy ahhoz boldogító párbeszéd révén ismét utat találjanak? Hogyan képesek a külvilágot újra úgy megtapasztalni és úgy megélni, hogy abban jól érezzék magukat és képességeiket kibontakoztathassák?

Megállapíthatjuk, hogy terápiánknak alapvető tapasztalatokat kell közvetítenie, amelyek a mindennapok megélését teszik lehetővé. Ebben az összefüggésben ismertük fel a test, az érzékelés/észlelés, az ellazulás, az indíttatás (inger), a motiváció jelentőségét és az agyfunkciók komplexitását.

A terápiás módszerek szempontjai. A test jelentősége a terápiában

Minden élmény, tapasztalat, felismerés lehetőségének feltétele a testünk. Testünk tehát az a fontos szerv, az a fontos közvetítő hely, mely rendelkezésünkre áll, hogy a világot és az abban előforduló eseményeket befogadja, besorolja, tárolja, alárendelje, osztályozza stb. Tehát csupán a testem áll rendelkezésemre, mint egyetlen kapcsolóközpont, mondhatni az egyetlen transzformátor, hogy élő lényem és a külvilág között közvetítsen.

A test tehát közvetítő hely köztem és a külvilág között, köztem és embertársaim között, köztem és a külső események között. Testemen keresztül fejezem ki magam, testemen keresztül szerzek saját magamról tapasztalatokat, érzek, érzékelek, és találkozom a külvilággal. Ha testem valamiben nem működik együtt, akkor rosszul érzem magam. Ha testem felmondja a szolgálatot, akkor tehetetlenné válok. Ha testem veszi át az uralmat, agyam, szellemem (lelkem) egyetértése nélkül, akkor testem cserbenhagy, és én elveszítem az irányítást. Beteg embereknél a test jelez, segítségért kiált, mert valamiben hiányt szenved, vagy mert valamire még szüksége van. Testem egy egységes egészet alkotó rendszer, egy strukturált, belső terv szerint felépített egész. Egy összefüggő vonatkoztatási rendszer, amely egyrészről rendkívül összetett, másrészről nagyon különböző. Saját egészében aligha hagyható figyelmen kívül. Az a vonatkoztató keret, amelyben lényem otthon van. Felkínálja magát számomra, és ugyanakkor rám van utalva. Összjátékunk a világ mindent magába ölelő legyűrése. Ha jól akarom érezni magam, ha boldogulni akarok, a testemmel kell megvitatnom, szükségleteit kielégítenem és vele egyetértésben élnem. Ha valami testemnek nem tetszik, akkor azt azonnal jelzi. Ha bizonyos dolgokhoz nincs hozzászokva, panaszkodik, hogy felhívja magára a figyelmet, és különböző viselkedési módokat alkalmaz arra, hogy felé forduljak, illetve arra, hogy észrevegyem, mi történik benne. Valamilyen betegséget előidéző bacilusok, baktériumok vagy vírusok támadják meg, lázasan kiabál, hogy egyedül az idegen hatalommal szemben már nem elég erős. Közli, hogy egyedül, segítség nélkül nem képes többé cselekedni, támogatásra van szüksége. Ha számunkra idegen viselkedési formákat kínál, meg kell vizsgálnunk, mire van szüksége, hogy ismét jól érezze magát, hogy magával és a világgal boldoguljon. Fura, sajátos viselkedés, fura, sajátos sugallatokra utal.

Ha testem jó állapotban van, sok mindent befogadhat, sok mindent feldogozhat, sok mindent tartalékolhat. Mondhatni a lelkem kifejezési módja, a lelkem edénye, de ugyanakkor az a forma is, ami nélkül lelkem magát nem képes észrevétetni, kifejezni. Ez kétoldalú egymásrautaltság. A lélek csak azt képes észlelni, amit testem képes feldolgozni, és a test csak azt tudja feldolgozni, amire a lelkem kész, hogy engedélyezze. Amit a szem lát, azt tudja a lélek. Amit a lélek tud, azt látja a szem. A ráutaltság kapcsolódó pontja a függés, fordulópontja az észlelés/érzékelés.

Klienseink személyiségük felépítettségénél fogva olyan irányzatokat jeleznek, amelyek karakterizálják kapcsolatukat a testiséggel és kapcsolatukat a lelkiséggel. Némelyek esetlenül a földhözragadtság, a testiség foglyai maradnak, míg mások függetlenítik magukat a kézzelfogható valóságtól és sajátos módon a lelkiség felé fordulnak. Természetesen mindkét eset a valóságtól idegen. Szembetűnő, hogy viselkedésük mind realisztikusabbá válik, mihelyst érzékelésük/észlelésük fejlesztett, stabilizált és a mindennapokhoz közelivé válik. És ez az első lépés a kognitív megértéshez, a felismeréshez és a gondolkodáshoz.

Az észlelés/érzékelés jelentősége a terápiában

Munkánkban így az észlelés/érzékelés központi jelentőséget kapott. Megpróbáltunk először behatóan foglalkozni azzal, hogyan keletkezik adekvát kapcsolat a valóságban embertársainkkal és a dolgokkal a fejlődés során. Átgondoltuk, hogyan válnak bizonyos események életünk során számunkra érthetővé, és hogyan tanuljuk meg ezekre a kielégítő válaszadást. Részletesen foglalkoztunk a fejlődéslélektannal, a pszichomotorikával és az agykutatással. Megállapítottuk, hogy gyerekeink a környezetet saját módjukon érzékelik/észlelik. Kapcsolataikat saját magukhoz, embertársaikhoz és dolgokhoz, az ő sajátságos, tőlünk idegen, érzékelési/észlelési kategóriái alkották. Vagy idegen viselkedést mutattak, vagy elhárítottak mindent, amit nem voltak képesek feldolgozni.

Hogy a világgal való kapcsolatukat valósághoz hűbben alakíthassák, és az eseményekre megfelelő válaszokat adhassanak, kifejlesztettünk egy érzékelés/észlelés terápiát, amely tanulási képességeiket fejleszti, lehetővé teszi szembesülésüket a valósággal, és számukra kielégítő kapcsolatot biztosít saját testükkel és környezetükkel.

Az agykutatás terén előrehaladott tudományos felismerések nekünk is lehetővé tették a kognitív észlelés fejlődésének összefüggéseit megfogalmazni, és ezeket a mindenkori legújabb álláspontok szerint a klienseinkkel történő foglalkozás során a munkába beépíteni. A gyermeki agy plaszticitása oly nagy, hogy sok mindent kijavítani, pótolni és újra rendszerezni képes, még akkor is, ha úgy véljük, ez már majdnem túl késő. A korai fejlesztés megőrzi az idegsejteket a leépüléstől és megakadályozza a szenzoros deprivációt. Ha a fejlődés valahol majdhogynem le is állt, akkor még van lehetőségünk egyet s mást tenni, hogy egy nagyobb károsodást elkerüljünk. A szenzoros depriváció azt jelenti, hogy az érzetet kiváltó (érzékekre ható) inger hiányt szenved, és ezáltal a fejlődés csak tökéletlenül (hiányosan) halad előre. Úgy, ahogy a vizuális érzékelés súlyos zavara a motorikus fejlődést befolyásolja, úgy befolyásolja halláskárosodás vagy hallászavar kezdetben az egyensúlyérzék fejlődését. Ha az érzékszervek nem működnek együtt, akkor az érzékelés/észlelés fejlődése veszélyeztetett.

Mindezek a tapasztalatok arra tanítottak bennünket, hogy egy egységes érzékelés/észlelés rendszert nemcsak, hogy elfogadjunk, hanem hogy munkánk alapjául is szolgáljon. Így kezdtünk hozzá klienseink bazális és intermodális érzékelés/észlelésének fejlesztéséhez.

A bazális érzékelés/észlelés minden tanulási folyamat alapja: magában foglalja a vesztibularitást, azaz az egyensúlyt, ti. a nehézségi erő legyőzését, a mélységérzékelést, mégpedig az izmok, a látás és a különböző testrészek egymáshoz való helyzetének érzetét, valamint a tapintást, mégpedig a minket befedő bőr képességét, hogy tapintson, érezzen, érzékeljen, védjen és figyelmeztessen.

Az intermodalitás valamennyi érzékszervi észlelés összjátékát jelenti. Az intenzív bazális és intermodális érzékelés/észlelésen alapuló munka valamennyi kliensüknél látható és örömteli haladást mutatott fejlődésükben. Ez bátorított minket, hogy a munkamódszert mindig tovább fejlesszük. Klienseink minél adekvátabban, megfelelőbben tudtak bánni testükkel, valamennyi érzékszervükkel, annál jobbá vált kapcsolatuk embertársaikkal. Minél biztosabbak voltak a mindennapos események feldolgozásában, annál öntudatosabbá vált magatartásuk. Az autoagresszív cselekedetek száma gyorsan csökkent, a sztereotípiák eltűntek, és az érdeklődés növekedett a környezetükkel kapcsolatban. Lassanként feladták a visszavonulási stratégiát és az emberek felé fordultak, hogy jelezzék szükségleteiket, követelményeket támasszanak és be kapcsolódjanak a kommunikációba.

Ma játszani próbálnak egymással, tekintetbe veszik egymást és örülnek a ritka eseményeknek. Különféle tevékenységeket tudunk velük végezni méghozzá nyilvánosság előtt. Nyilvános helyeket tudunk felkeresni, színházi előadásokon tudunk részt venni, múzeumokat látogatni, együttes hajókirándulást tenni, közös istentiszteletet tartani, mindenféle pánikba esések, vagy hasonló ijesztő jelenetek nélkül. A külvilág a klienseknek mind kevésbé vált fenyegetővé. Az ingereket, amelyek érték őket, kezdik adekvát módon feldolgozni. Testük mindinkább új tapasztalatok helyszínévé vált. Megtanultak bánni, megbarátkozni vele és saját szükségleteik szerint ellenőrizni.

A lazítás jelentősége a terápiában

Mivel az általunk kezelt gyerekek állandó feszültségnek voltak kitéve és azt a benyomást keltették, hogy figyelmük végletekig felfokozott, bevezettük minden terápia előtt a lazítást. Ez a gyerekek által nagyon pozitívan fogadott munkamódszer a tanulásra jobb légkört tett lehetővé. A lazítás jelentőségével kapcsolatban szeretnék néhány szót szólni.

Gyerekeink nem voltak képesek a bennük lévő feszültséggel bánni. Egyesek bizonyos helyzetekben a legkisebb feszültséget alig, mások egyáltalán nem viselték el. Nem tudtak várni, pláne szükségleteiket késleltetni. Minél átfogóbb volt fejlődési zavaruk, annál kevésbé tudták a feszültséget elviselni, és egyáltalán nem tudták a jövőt előre elképzelni, azaz nem tudtak céltudatosan gondolkodni. Legtöbb esetben a gyerekek érdeklődése abban merült ki, hogy az elviselhetetlen feszültséget lerázták magukról ahelyett, hogy kívánságuk mielőbbi beteljesedését idézték volna elő. Ez természetszerűleg vezetett a fent említett állandó túlfeszítettséghez.

Ebből adódóan a legtöbb gyerek csak néhány tevékenységre koncentrált, azokra, amelyek biztonságot jelentettek. Ezeket állandóan ismételték, mintegy kényszeresen, és nem voltak képesek a fejlődés irányába egyetlen lépést sem tenni. Ezek a sztereotip cselekvések végül zavart okoztak a tárgyakhoz való viszonyukban, illetve viszonyukban azokhoz a személyekhez, akik ápolták vagy gondozták őket. Ha azon a területen, ahol leginkább zavarok mutatkoztak követelményekkel álltunk elő, akkor a gyerekek vagy apatikusan elfordultak, vagy egyáltalán nem reagáltak, vagy pedig heves pánikreakcióval mindent elutasítottak.

Minél jobban megtanulták, hogyan lazítsanak, annál kevésbé jelentkeztek a nemkivánatos rohamok, annál jobban tudták a követelményeket megelégedésre teljesíteni egészséges területeiken, és annál jobban fejlődtek. Mihelyst az egészséges területeiket használni tudták, javult a beteg területek állapota is és a gyerekek megközelíthetőbbekké váltak. Viszonyuk a tárgyakhoz stabilizálódott és a terápiát végző személyekkel örömtelibbé vált kapcsolatuk.

Hogy ezt a lazítási képességet fejlesszük, elsősorban az egészségesen működő, és nem a sérült területekre koncentrálunk. Ugyanis a személyiség egységességéből kiindulva minden területen javulás mutatkozik, ha az egészségesen működő hajlamokat támogatjuk.

Mivel minden gyermekre egy-egy fejlesztő pedagógus jut, aki a gyermeket a terápia teljes időszaka alatt végig kíséri, a páciens és a terapeuta között intenzív kapcsolat jön létre, mely kapcsolat ezek után lépésről-lépésre elősegíti a kommunikáció javulását. Egy bizonyos idő elteltével a gyerekek ezt a kapcsolatot átültetik a többi gyerekre és a terápián kívül eső, környezetükben lévő személyekre. Jellegzetes, váratlan helyzetektől és élőlényektől, mint pl. állatoktól való félelmük láthatóan csökkent.

Az érzékelés-, észlelésfejlesztő terápia a testnek majdhogynem folyamatos terápiája, ami a kapcsolatokat már önmagában megerősíti. Minél lazábbakká váltak a gyermekek az idő folyamán, annál könnyebben sajátítottak el új szociális kompetenciákat. Megtanultak tudatosan kikapcsolódni, alkalmanként megpihenni, bizonyos tevékenységeket újra kezdeni, a pihenési időt tudatosan kihasználni. Megtanultak lassanként túlzott félelmek nélkül várni és szükségleteik kielégítését későbbre halasztani. Megtapasztalták a beteljesülés előnyét anélkül, hogy azt közben kényszercselekvésekkel meghiúsítsák. Néhányan attól kezdve képesek voltak otthon egyedül aludni, és időnként egész rövid ideig egy helyiségben egyedül is maradni.

Az ösztön és a motiváció jelentősége

Egyetlen autisztikus magatartású gyermek sem hasonlít a másikra. Észlelési zavarai, kommunikációs nehézségei valamennyiüknek vannak. A súlyos beteghez vagy a pszichésen erősen terhelt emberhez hasonlóan, kevéssé vagy alig működnek az ingerhatások ahhoz, hogy saját maguktól valamit kezdeményezzenek, vagy önállóan cselekedjenek. Bárminek a teljesítésére, igen, majdhogynem valamennyi cselekvésre, fel kell őket szólítani. Alig játszanak, kezdetben inkább csak saját sztereotip tevékenységeikkel foglalkoznak, képesek tétlenül vagy ringatózva vég nélkül egyhelyben ülni és semmit sem csinálni. A világ számukra nem létezik, nem jelenik meg; mintha bármely változás nemcsak félelmet, hanem fájdalmat idézne elő. A valóság hozzájuk nem áll közel, így azt ezért alig veszik komolyan.

A világ nekünk - ugyanúgy, mint gyermekeinknek - csak akkor kap jelentőséget, ha szembesülünk vele. Ha viszont az fenyegető, akkor nem vagyok képes vele szembenézni. A motivációt, az ösztönt, csak akkor tudom mobilizálni, ha félelmeim a szembesülés előtt csökkennek, ha a valóság megragadását örömtelinek és kellemesnek tapasztalom, ha az érintéstől való félelmeimtől megszabadulok. Mindazonáltal gyerekeink legtöbbje úgy tűnt, mintha a félelem-küszöb által lenne megszállott. Szívesen megragadtak volna ugyan mindent, de féltek az új érzékelési információktól. Fejlődésük gyakran már éppen azért volt visszamaradott, mert sok tapasztalatot egyáltalán nem szereztek meg azért, mert minden új megismerést elutasítottak.

Ebben az összefüggésben nem csupán a kísérletezések tapasztalatairól volt szó, hanem mindenfajta érzékekre ható tapasztalatról. Ezért koncentráltunk a sokoldalú érzékelési tapasztalat közvetítésére. A terápiába valamennyi általunk ismert érzékszervi tapasztalást beépítettünk, legyen az taktilis (tapintási), vizuális, akusztikus, olfaktórikus (szaglási), ízlelési vagy bármilyen más inger. Mihelyt a gyermekek számára ezek ismertté váltak és lassanként differenciáltabban tudtak érzékelni/észlelni, elkezdtek saját maguk is különböző dolgokat kipróbálni, játszani, és kezdeményezni, hogy a környezetüket megismerjék.

Ösztöneik tágabbak lettek, motiváltságuk a személyekkel és a tárgyi világgal kapcsolatban láthatóan javult, és kedvük támadt arra, hogy meghódítsák a világot.

Fordította: Kocsis Alajos

A folytatás: III. befejező rész - itt letölthető


2010-04-06 00:00:00
Vissza
Bejelentkezés
 

Keresés