lepjunk.hu

Éhes vagyok, mint a farkas

Sokáig nem tudtam, miért pont ez a cím jut mindig eszembe, ha arra gondoltam, beszámolok a dunaújvárosi szülőszervezetnél (2005. június 4-én - a szerk.) tett látogatásomról. Világosan emlékeztem, hogy mikor, és hol hallottam ezt a mondatot, de elhangzásának körülménye annyira kötődött egy vidám, mégis emelkedett hangulathoz, hogy csak tudat alatt érlelődött az asszociáció: ki vagyok éhezve igazi közösségi együttlétre.

Megjelent az Esőember 2005. - IX. évfolyam, 3 számában


De, hogy ne vágjak a dolgok elébe, látogatásom pusztán munkajellegű, ha tetszik hivatalos célú volt: a Dunaújvárosi Esőemberek Szüleinek Egyesületének szállítottam az OTP-adományból igényelt, őket megillető számítástechnikai eszközöket, úgy tervezve, hogy Szigetújfaluba is betérek az Ott családhoz, hasonló céllal. Ez utóbbi ugyan elmaradt, mert Ott Ferencné személyesen eljött az eszközökért Budapestre. Június első szombatjának reggelén Nóra lányommal együtt elindultunk Dunaújvárosba.  Szép nyári idő volt

Nóra örült, jó hangulatban készülődött. Fölszerelte magát kedvenc kazettáival, rádiójával, walkmanjével, így elvileg minden biztosítottnak látszott, hogy a hangulat megmaradjon. Ám mikor egy közlekedési dugó és a kb. hatvan kilométernyi országúti forgalom leküzdése után célhoz értünk, Nóra valami miatt elvesztette biztonságérzetét, feldúltan szállt ki a kocsiból a dunaújvárosi egyesület székhelye előtt, rám zúdítva a nála ilyenkor szokásos, sztereotip, megválaszolhatatlan kérdésözönt.

Úgy tűnt, oda a szép nap, pedig a dunaújvárosiak Adonyban, az Olszewski családnál tartottak juniálist, ahová mi is hivatalosak voltunk. Ritka alkalom, hogy sikerül kimozdulnunk, és ráadásul testre szabott kikapcsolódás is vár ránk. Szerencsére a magunkkal hozott homeopátiás nyugtató tabletta (Baldiran forte 450 mg - ezt Nóra mindig igényli, hogy nálunk legyen, és már a tudat is megnyugtatja, hogy van), ezúttal kissé körülményes bevétele kb. húsz perc alatt tűrhető állapotúra hangolta. A feszültség azonban ott vibrált körülöttünk. Ilyenkor, mint egy fekete lyuk, lányom autisztikus rohama magával ránt. A koranyár üde színei elhalványultak, a nap sugarai számomra kihűltek, az imént még élvezettel magamba szívott friss vidéki levegő torkon ragadott. Szeretnék ilyenkor Nóra lelkébe látni: vajon mi az a számára szörnyű élmény, melynek emlékképe feldolgozhatatlanul gyötri, és minduntalan örvényszerűen magával rántja?

A dunaújvárosi elnök asszony Szente Zsuzsa rutinosan vette Nóra autista keresztkérdésekkel és megjegyzésekkel tűzdelt verbális akadályait, és ha kissé szorongva is, de a hivatalos szállítmány átadása után, Zsuzsa kalauzolásával elindultam Nórával kikapcsolódni. Olszewskiékhez érve, előzetesen mobilon küldött hangulatjelentéssel is felkészítve a rutintalannak ugyan nem mondható szülőtársakat, de "biztos, ami biztos alapon", használati utasítást adtam a fogadtatásunkhoz: semmi feltűnő örömkitörés, hogy "de jó, hogy jöttél!", meg hogy "gyere, egyél, igyál!" stb.  Nóra először nagy ívben elkerülte a társaság udvaron tartózkodó tagjait. A kedves kisváros kedves kis házának úrnője, Margit ajánlatára egy hűvös, félreeső szobát azonban elfogadott, ahol egyedül lehetett. Hiszen "kint meleg van" - mondta. "Biztosan ezért is vagyok kiakadva". Magára hagytuk.  Éppen sült a sós kifli, kint egy kazettás magnón szólt a zene, lehetett táncolni, vagy pingpongozni, cseresznyét szedni, pihenni, kávézni. A kifli valami titkos recept szerint készülhetett, mert mindenki csodálattal adózva ette, és a recept utáni érdeklődésemen Margit csak mosolygott.

Kálmánné Mónikával beszélgettünk.

"Indulásunk előtt hívott Tumann Imre bácsi. Szívinfarktussal kórházba szállították az éjjel. Mindenkit sok-sok szeretettel üdvözöl, nem tudja, hogyan alakul,.." (Imre bácsi azóta már a balatonfüredi szanatóriumból is hazatért, jól van, hála Istennek, már szakmai tanácsokat is ad a hozzáfordulóknak.)

"Hogyan alakul a majorság hálózat?" Erre a kérdésre nem tudtam biztató választ adni: "Forráshiányra hivatkozva pályázatunkat nem támogatták."

"Talán helyesebb volna a már működő közösségekre (mint pl. itt a dunaújvárosira), alapozva indítani a majorságokat, ahol a családok összetartanak, ismerik egymást és kölcsönösen segítenek is egymásnak."

"A családok erejében rejlik az igazi megoldás, arra bízvást lehet alapozni."

"Ez az igazság!"

"Mi van a Budapest-Pest megyei szülőszervezettel?.."

(Itt jegyzem meg: sok, ma is működő un. modern társadalomban nincs öregek otthona és szeretetház, feltehetően fogyatékos lakóotthon sem. Egy görögországi, pontosabban Kréta szigeti beszámolóban olvastam a következőket: "..a legelső tányér az öreg gazdáé, tehát a nagyapáé, ő kíván jó étvágyat, amikor az első falatot leszelte. Valamikor így volt ez nálunk is. , tanította a szentírás. Itt megőrizték a törvényt.. náluk ismeretlen fogalom az öregek otthona vagy szebben szeretetház. Minden család kimondatlan kötelessége az öregekről történő otthoni gondoskodás." Lásd: Magyar Nemzet, 2005. augusztus 4. 5. oldal.)

A nem beszélő autista gyerekekkel adódott időről-időre tennivaló. Kálmán Krisztina (17) jelezte, hogy be akar szállni szülei autójába. Ő ott érzi magát biztonságban. A nyári meleg nem számít..

Olszewski Pétert (13) édesapja figyelmeztette valamire.  Az eddig nyugodt kamasz fiút is hatalmába ejtette a "Nagy Fekete Semmi" (Donna Williams definíciója), és édesapját szó szerint, mint egy érett pitypangpelyhet, el akarta fújni. Sikertelen próbálkozását többször megismételte.

Szente Norbert (24) nyugodtan szemlélődött. Nórával egyidős, de észre sem vették egymást a nap folyamán.  Megnéztem a veteményeskertet. A nyár melege, a nyugodt környezet ismét tudatosult bennem.

Lassan Nóra is előbújt, és azonnal bejelentette igényét: most az ő kazettáját szeretné hallgatni. Senki nem mondta, hogy "figyelj, majd ezután", meg azt "pedig ez is olyan jó, ami most szól". A "pedig" Nóránál szitokszó, egyenlő a "kötelező"-vel.  Kicserélték a kazettát, és Nóra arcán oldódott a feszültség. Biztonságérzete ismét visszatért. Mikor másodszorra is végighallgattuk saját válogatását, már énekelt is:

"Múlnak a gyermekévek, nincs visszaút."

"Milyen jó hangja van" - jegyezte meg valaki.

"Tekerjük vissza!" kérte erre izgatottan. A bevezető akkordok alatt kiadta a parancsot:

"Most mindenki énekelje!" és mindenki énekelte: "Múlnak a gyermekévek.." - közben arra gondoltam: igen, nincs vissza út, de hogy milyen úton megyünk tovább velük, akik álmainkat nem álmodják tovább, erre nincs válasz - egyelőre.

"Párizsban szép a nyár" - szólt a következő szám. Többen keringőzni kezdtek, Nóra is közéjük állt. Aztán kialakult egy rögtönzött koreográfia, visszatekertük, és még egyszer eltáncoltuk. Fényképezőgép kattant, videó is volt.

Elkészült az ebéd is. Gulyásleves és palacsinta. A nagy fazék az udvar közepén, mögötte Olszewski Waldemard:

"Nem kötelező, de nálunk az a szokás, hogy evés előtt imádkozunk. Gyertek ide körém és mondjuk: Édes Jézus, most rám hallgass! Éhes vagyok, mint a farkas. Ámen:"

Könnyes lett a szemem. Mennyi életöröm, vidámság van vallásunkban, csupán még ennyit gondoltam akkor. De ennél többet is kaptam aznap.

Ebéd után íjak, nyíllal teli tegezek kerültek elő, és elindultunk az adonyi római katolikus templomhoz, amelynek hátsó udvarán nyíllőtér van. Házigazdánk elmagyarázta az íj kezelésének alapismereteit, és mindenki, aki akarta, kapott tíz nyílvesszőt, hogy kipróbálhassa nyíllövő tehetségét. Valami ősi, bizsergő érzés volt kézbe venni egy férfi íjat (mert volt női, meg gyerek íj is), ráhelyezni a nyílvesszőt, megfeszíteni és.. Az első lövés valahová messze fölé szállt, aztán csak-csak közelített a céltáblához, és tízből egy tízes kör is sikerült.

Közben néhány anyuka elvitte a gyerekeket a közeli cukrászdába fagyizni. Ekkor Nóra lányom kissé megsértődött, mert az őt kísérő Szente Zsuzsa nem volt biztos benne, vehet-e neki, mivel panaszkodott, hogy kapar a torka. Zsuzsának emiatt vissza kellett jönni Nórával a lőtérre, s én már láttam az előjeleket, hogy hamarosan indulhatunk vissza a fővárosba. Alig tudtam megnyugtatni: majd ha lehűl egy kicsit, akkor fagyizhat, hiszen a tánctól, a nagy melegtől majd kicsattant az arca.  Hazasétáltunk valamennyien

Az udvarra érve be is következett, amire számítottam: "Na, indulhatunk!" - szólt az ellentmondást nem tűrő utasítás, és csupán annyit engedett meg, hogy az éppen közelállóktól, no meg Olszewski Margittól szépen elbúcsúzzunk. Senki nem ütközött meg hirtelen elhatározásunkon. A háziasszony kikísért az autóig, ellátott sóskiflivel és jó tanáccsal, merre induljunk. S elárulta, hogy annak idején, mikor megszületett Péter fiuk, akit annyira vártak a három (gyönyörű) lánytestvér után, és kiderült, hogy a fiú autista, nagyon le voltak sújtva. De egy alkalommal, mikor Budapesten jártak egy egyesületi találkozón, velem beszélgetve visszatért az életkedve, s akkortól megbékélt a sorssal...

Jól esett hallani, hogy néha tudtam a magam módján is segíteni. ...

Köszönöm a dunaújvárosiaknak a csodásan szép napot, Olszevskiéknek a vendéglátást.  Szeretet: ez volt az a kincs, amit kaptam június 4-én, Adonyban, és erre voltam éhes, mint a farkas..

Kocsis Alajos – 2005. június 4.

Ajánlott cikk: Tumann Imre - Gondolatok felnőtt gyermekeinkről


2010-04-02 00:00:00
Vissza
Bejelentkezés
 

Keresés