lepjunk.hu

INTEGRÁCIÓ. INTEGRÁCIÓ? 2/2

INTEGRÁCIÓ. INTEGRÁCIÓ? 2/2

Az integrálás történetét és a tanító néni hozzánk írt levelét megvitattam több szülővel egy fórumon. Aki hozzászólt, mind érintett  szülő, vagy gyógypedagógus.

Íme a vélemények:


1./

2./

3./

4./

5./

6./

7./

8./

9./

10./

11./

12./

13./

14./

15./

16./

17./

Válaszom arra, hogy a nehézségek ellenére miért „erőltettem” a normál osztályban maradást, miért nem vettem ki azonnal, amikor az első ütközés megtörtént?

Utószó 1./ „…végül Gaál Éva megemlítette előadásában a hideg integrációt, amikor az akadályozott gyermek általános iskolai osztályba jár, segítségadás nélkül. Fontos megemlíteni azt, hogy a hideg integráció az autista gyermekeknél alkalmazhatatlan.” (Esőember 2001. decemberi szám, Országos integrációs konferencia)

Utószó 2./ „…ha azt az elvet valljuk, hogy nincs két egyforma autista, akkor az is igaz, hogy nincs két egyforma integráció. Az integrálhatóság eldöntése komoly felelősség, nem lenne szabad szakember (gyakorlott szakember) nélkül dönteni. Az iskolai ártalmakat is komolyan kellene venni, fölismerni, kezelni.” (Lásd: Felsőbb osztályba léptünk, Gálfi Anikó)

2001.február 17-ére Budapesten Szülőtréninget szervezett az AOSZ. Ekkor Csongor harmadik osztályos volt. Gálfi Anikó tartotta ezt a szülőtréninget. Én nem szoktam elmenni egyedül otthonról, de ez a felhívás megszólított. Leginkább az ajánló utolsó mondata:

„Minden új nap az Õ mosolyáért indul!”

Elmentem és akkor olyan élményben volt részem, amit soha nem fogok elfelejteni. Anikó személyiségével és mondandójával teljesen elkápráztatott. Soha, sehol sem találkoztam még ilyen hozzáállással a fogyatékosok és autisták kapcsán. Nagyon meglepő volt számomra, hogy rajtam kívül még létezik ember, aki ugyanúgy gondolja. Mert eddig az ellenkezőjét akarta mindenki bebizonyítani nekem. Nagyon boldog voltam, hogy ott lehettem. Anikóval aztán felvettem a kapcsolatot és nagyon sokat segített nekem feldolgozni Csongor integrált oktatásában elszenvedett sérelmeit, és az én sérelmeimet is. Nagyon sokszor hívtam telefonon, nagyon sok levelet váltottunk. Én panaszkodtam az éppen aktuális problémák miatt, rengeteget kérdeztem. Anikó pedig ilyen messziről is ráérezve, nagyon jó tanácsokkal látott el. Még olyanokra is válaszolt, amit nem is kérdeztem. Egyformán vélekedtünk, ugyanaz volt a véleményünk a dolgokról.

2002. nyári szünete úgy köszöntött rám, hogy egy hatalmas megoldhatatlannak tűnő feladatom volt: iskolát szerezni valahogyan. A nyári szünetek mindig nagyon hosszúak, de ez minden eddigitől hosszabb volt. Ugyanis sehol sem lehetett ügyeket intézni iskolaügyben, mert mindenütt nyári szünet volt.

Soha még nem éreztem a feleslegességet, kitaszítottságot ennyire.

Leültem egy üres papír és egy toll társaságában és írni kezdtem azoknak az ismerőseimnek a neveit, akik valamilyen kapcsolatban vannak az oktatással, vagy gondolataim szerint tudtak volna valamilyen ötletet adni. Sorban felhívtam őket, elmeséltem a történetet. Mindenki megdöbbenve hallgatta, vagy tudott ötletet adni, vagy nem.

Így került sor egy nagyon aranyos gyógypedagógus ismerősömre is, akinek a gyerekekhez való hozzáállása és az oktatásról alkotott véleménye megegyezett az enyémmel. Õ nem csak együtt érzett, hanem ígéretet tett, hogy intézkedik. Így aztán egy iskolában magántanulóként fogadták Csongort. A felgyülemlett tanulási probléma, szövegértési hiányosság miatt azonban normál iskola nem jöhetett szóba, csak a kisegítő iskola. A tanulási képességet vizsgáló bizottsághoz konkrét iskola névvel mentünk és átminősítették Csongort. A negyedik osztályból hatodikba mehetett. Így bizakodva kezdtük el a 2002/2003-as tanévet. Én továbbra is Gyes-en voltam, így minden szabadidőmben Csongorral foglalkoztam. Mert igaz, hogy magántanulóként látogatta az iskolát, de rám is nagy feladat hárult az otthoni tanulás terén.

Csongornak is nagyon tetszett ez az új lehetőség. Boldog volt, hogy nem kell iskolába menni minden nap. Kezdett megnyugodni, kiegyensúlyozottabb lett. Lassan begyógyultak a sebek a kezén. A tanulás is eléggé könnyen ment, mert nagyon sok olyan volt a tananyagban, amit már negyedikig tanult. Jó eredménnyel zárta a félévet is és az évvégét is.

Igen, minden információnál sokkal fontosabb, hogy egy gyerek lelkileg rendben legyen. Mert, ha nem a lelkében dúló háborúval kell foglalkoznia, akkor minden információ eljut hozzá. De ha másfelé koncentrál, akkor nem fogadja be az információt. Ahogy többé nem kellett elszenvednie a meg nem értést, nem követelt senki olyat tőle, amire képtelen, rögtön megszűntek a depressziós gondolatok. Többé nem jött elő az „én meg akarok halni” szöveg.

Mostani tanára egy dicsérő levelet küldött neki évvégén. Kedves Csongor! Büszke vagyok rád, hogy ilyen komolyan vetted a tanulást. Történelemből van egy kis lemaradásod, de ezt be tudod pótolni. A szép bizonyítványhoz gratulálok. Kellemes nyarat kívánok neked és édesanyádnak is. D.G. osztályfőnök.

Mióta megoldódtak az iskolával kapcsolatos gondjaink, azóta egyetlen panaszos levelet sem írtam Anikónak. Mennyivel másabb az ember viszonya a világhoz akkor, amikor rendben mennek a dolgai, mint akkor, amikor a mások által gyártott problémákat kell megoldania, túlélnie. Nagyon érdekes ez a helyzet. Mert ha rendben van minden, akkor másra is jut idő, erő. Ki lehet tekinteni a világba. Az előző helyzetben pedig csak arra maradt energia, hogy egy-egy napot túléljünk.

Ez a helyzet nekünk nagyon megfelelt, így elkezdtük a 7. osztályt, a 2003/2004-es tanévben. Nehezedett a tananyag, Csongor lustult. Laza volt a fegyelem, hiszen én nem rendelkeztem egy tanár fegyelmező képességével, hiszen én elsősorban édesanya voltam. Csongor 13 és fél éves lett szeptemberre. Ez a kor, plusz az, hogy amióta megszületett állandóan én voltam vele, és az ismétlődő „tanári” szerepem miatt Csongor egyre gyakrabban ellenem fordult. Egyre többször hangoztatta: „utállak, gyűlöllek”, „nem tanulok”, „nagyon ciki vagy, égő veled lenni”. Igencsak nehéz volt tanulásra ösztönözni, és nagyon rosszul esett a támadása is. Hiszen eddig én jelentettem neki a biztonságot és eddig ki is fejezte szeretetét. Nagyon nehéz volt ez az évünk. Valamelyest romlottak az eredményei is, de nem tulajdonítottunk neki jelentőséget, hiszen nem a jegy számít egy autista esetében, mert úgyis más a tudása, mint amit visszaad az anyagból. Így ért véget ez a tanév. Év végén tanára ismét küldött neki egy kedves levelet.  Kedves Csongor! Gratulálok a tavalyihoz hasonló jó bizonyítványhoz. Történelemből javítottál, a földrajz pedig a többieknek is nehezebben ment. Remélem nyolcadikban is ilyen lelkiismeretesen fogsz tanulni. Szép nyarat kívánok neked is és édesanyádnak is. D.G. osztályfőnök.

Úgy nézett ki, hogy minden marad a régiben a következő tanévben is, és ebben a formában elkezdjük a következő tanévet. Bár én féltem egy kicsit. A nyolcadikos anyag kicsit már nehezedett, Csongor ellenállása és támadása ellenem  pedig nem akart szűnni.

2004. nyár elején az Esőember újságban találtam egy hirdetést, amely szerint egyik vidéki nagyvárosban alapítványt hoztak létre, és lakóotthon építését tervezik. Felvettem a kapcsolatot az alapítvány vezetőjével. Augusztus 31-én meg is látogattak minket, megismerkedtek Csongorral. Éppen ilyen gyerekeket szeretnének látni az alapítványban és a lakóotthonban, mint Csongor.

Nagyon nagy öröm volt ez számomra, hiszen ilyen lehetőséget kerestem már tíz éve. Ahogy beszélgettem a vezetővel nagyon szimpatikus volt a hozzáállása és egyezett az én véleményemmel.

Két hét múlva újra meglátogattak és ekkor át is kellett adnom az előleget a leendő lakóotthoni hely lefoglalásához, mert elmondásuk szerint nagyon sok a jelentkező, és ha nem foglalom le, akkor nem biztos, hogy mire felépül, lesz-e helyünk.

Biztosítva láttam Csongor jövőjét. Így nagy tervekkel, örömmel elutaztam D-be, lakóhelyünktől 370 km-re, hogy albérletet nézzek magunknak. Találtam is, fogadtam egy autót és a legfontosabb dolgainkért visszajöttem és elköltöztem. Csongorra addig a nővére vigyázott, és õ is hozta el D-be.

Ekkor 2004. október 2-a volt.

Berendezkedtem az albérletben. Ott volt Csongor számára a legfontosabb: a számítógép.
Csongor az új helyen az első este olyan ellenállást tanúsított, amire nem számítottam. Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű a váltás, pedig megbeszéltem vele, hogy mi a terv, de a reakciója minden képzeletet felülmúlt. Nővére jelenléte nagyon sokat segített. Másnap nővére elutazott, és ottmaradtunk ketten az új helyzetben.
Egy rokonunk megengedte, hogy hozzá bejelentkezzünk állandó lakcímmel, és így elindultunk iskolát keresni. Az alapítványi helyiség még nem készült el addigra, ezért egy ideig az egész napunk szabad volt. Sokat sétáltunk a városban, villamosoztunk, ismerkedtünk az új lakóhelyünkkel.
Láttam Csongoron, hogy jól érzi itt magát, de még tiltakozott. Mivel ragaszkodott ahhoz a lakóhelyhez, ahová született, minden nap elmondta, hogy vissza szeretne menni.
Október közepére elintéződött az iskola. Egy gyógypedagógiai iskolába magántanulóként felvették a nyolcadik osztályba.
Tanárnője, akit kijelölt az iskola, készített egy oktatási tervet és eszerint foglalkozott vele az első napon. Mikor Csongorért mentem a tanárnő kétségbeesve fogadott. Csongor nem működött együtt, mindenért tiltakozott, semmire nem jutott vele. Ekkor elkeseredésében úgy ítélte meg, hogy nem tudja vállalni a tanítását. Sírva mentem haza. Azonban mire következett a második találkozás, addigra a tanárnő leleményességének, rugalmasságának köszönhetően kitalált valamit. Azt mondta, hogyha ez sem jön be, akkor feladja.
Félretette az általa megírt tanulási programot és Csongornak adta át az irányítást. Arról tanultak, amiről Csongor hallani akart. Az első néhány alkalom így telt el. Csongor választhatott tantárgyat, témát. A tanárnő ekkor megtapasztalhatta, hogy Csongor egy nagyon okos, intelligens gyerek. Ettől a felismeréstől aztán az együttműködésük zavartalan lett. Be tudta csempészni a tanulásba azokat a részeket is, amelyeket Csongor utált. Rengeteget beszélgettek, kölcsönösen megszerették egymást. Három tanévet voltak együtt. Csongor nagyon sokszor mesélte el tanárnőjének alsó tagozatos tanítónője hiányosságait és az õ szenvedéseit az iskolában. Azt mondta: „milyen jó lett volna, ha a másik tanárnő is ilyen kedves és megértő lett volna”

2004. novemberében hivatalos ügyek intézése miatt vissza kellett utaznunk előző lakóhelyünkre. Úgy terveztük, hogy három napot töltünk ott. Azonban a második napon Csongor sürgetett, hogy siessünk vissza D-be, mert itt már nem annyira jó. Ennek köszönhetően időben odaértünk az alapítvány nyitóünnepségére. Nagyon jól érezte magát a megnyitón. Innentől kezdve rendszeresen járt az alapítványi foglalkozásokra is és az iskolába is. Szerették az alapítványban, és õ is szerette a gyógypedagógusokat. Egyre több gyerek lett, igaz nem mindegyikkel szimpatizált, de jól érezte azért magát. 
Mikuláskor jobb híján egy nő öltözött be. Csongor fel volt háborodva, hogy „asszonyarcú” mikulás nem létezik. Még decemberben egyik nap Csongor felkiáltott a szobában: „Jaj! Nagy baj történt! Megszerettem ezt a várost! Most mi lesz?”

2005 tavaszán szinte egyik napról a másikra olyan agresszió tört ki Csongorból, amit eddig nem tapasztaltam nála. Ellenem és önmaga ellen fordult. Nem lehetett kiszámítani, hogy melyik szó, vagy esemény fog nála dühkitörést okozni. Mindent megpróbáltam, de az eddig hatásosnak mondható módszereim csődöt mondtak. Nem lehetett megnyugtatni, nem lehetett vele értelmesen beszélni, mintha egy jégburok vette volna körül, amin nem lehet áthatolni.    15 évig nem engedtem neki gyógyszert adni, de most nem volt más választás. Felkerestünk egy pszichiátert, aki egy olyan gyógyszert írt neki, amely az ilyen agressziókat csökkentik (Ripedon). A gyógyszer szedésével lecsitultak ezek a kitörések, újra a régi önmaga lett. Nem tompult el, sőt a nyugodt hozzáállásnak köszönhetően nyitottabbá vált.

2005 nyarán az alapítvány táborozni vitte a gyerekeket egy hétre egy közeli településre. Csongor nélkülem ilyen hosszú időre csak egyszer volt távol, óvodás korában a speciális óvoda szervezésében. Oda sem akart elmenni, de kötelező volt, így nem volt más választás. Nem is érezte jól magát. Most előjöttek ezek az emlékek és nem tudta elképzelni, hogy neki jó lehet egy hét táborozás (kollégiumban laktak). Mindenki azt tanácsolta, és én is úgy gondoltam, hogy itt az ideje annak, hogy nélkülem menjen. Hajthatatlan voltam. Éppen erre az időszakra esett, hogy egy ismerősöm lakásfelújítás utáni takarításban kérte a segítségemet. Így aztán Csongornak mennie kellett. Indulás előtt az alapítvány előtt az utcán úgy behúzott saját magának, hogy a szájából ömlött a vér. Próbálkozott, hátha megsajnálom, és nem kell mennie. A gyógypedagógusok is és én is úgy gondoltuk, hogy most nem szabad engedni. Így aztán elment.

Első este haza akart jönni, nem akart ott aludni. Hiába magyaráztak neki, ő csak hajtogatta a magáét. Az alapítvány vezetője megunta és kivitte az útelágazáshoz. Mondta neki: „Ez az út vezet D-be, elindulhatsz gyalog, reggelre hazaérsz” Csongor megdöbbent és azt mondta: „Te nem vagy normális! Vigyetek haza autóval!”

Mivel senki nem ért rá hazavinni, ezért aztán visszament és lefeküdt. A kedvenc gyógypedagógusa segített neki átvészelni ezt az estét.
Másnaptól semmi probléma nem volt. Együttműködött, részt vett mindenben. Megbízták feladatokkal, szívesen végrehajtotta. Egy hét múlva hazajöttek. Itthon egy hétig sírt, amiért el kellett jönni. Azóta is örömmel mesél a táborról, hogy milyen jó is volt. Ezen a nyárom még egy táborba mentek, szintén egy hétre. Ide már szívesen ment. Itt viszont a körülmények miatt nem érezte olyan jól magát. Jurtatábor volt és ezer szúnyogcsípéssel jött haza.

Szeptemberben újra kezdődött az iskola és az alapítványi foglalkozások. Az alapítvány megszervezte, hogy egy franciaországi laborban végezzék el a gyerekek nehézfém-terheltségének vizsgálatát. Ennek tudatában diétával és vitaminokkal lehet javítani az autisták állapotán. Az egész országból voltak jelentkezők erre a vizsgálatra. 140 ezer forintba került. Az eredményből az derült ki, hogy Csongor nehézfém-terheltsége átlagosnak mondható, laktóz és glutén érzékeny. Innentől kezdve vigyáztam az étrendjére.
Időközben a lakóotthon is készült, már álltak a falak.

2005 Mikuláskor már ő volt a Mikulás. Nagyon jól végezte a mikulási teendőket.

Készültek a gyerekekkel a karácsonyi műsorra. Azonban karácsony előtt akkora meglepetésben volt részünk, amit senkinek sem kívánok, hogy átélje: egy véletlen folytán fény derült arra, hogy az alapítvány vezetője nem fizette be a francia labornak a vizsgálatok elvégzéséért a pénzt. Majd mint a lavina mikor megindul, kiderült, hogy a többi pénz is odavan. Minden pénz odavan. A vezető nem tud elszámolni. Azonnal leváltotta az alapító és feljelentette. Új vezetőt nevezett ki az alapító. Õ néhány hónapig vezette az alapítványt, ígérgetett mindenfélét, de semmi sem történt. Megelégelve ezt a szülők, fellázadtak és leváltották. A pénzzel ő sem tudott elszámolni abból az időszakból, amíg rá volt bízva. Ekkor bizalmat szavaztak a szülők egy harmadik vezetőnek. Õ ígéretet tett, hogy kárpótolja a szülőket és visszafizeti az elveszett pénzt és rendbe teszi az alapítványt. A szülők is segítettek szívesen, hogy minél hamarabb talpra álljon az alapítvány. Próbáltunk oktatási lehetőséget intézni a gyerekeknek, adományokért jártunk mindenhová, bálokat rendeztünk, hogy legyen bevétel.

Azonban akkora tartozást hagyott maga után az első, majd a második vezető sem hozta helyre, így a harmadik vezetés alatt is csak nyöszörögve működött az alapítvány. Folyamatosan kátyúban voltunk.

2006 Mikuláskor is Csongor volt a mikulás, nagyon szívesen vállalta ezt a feladatot.

Egy gyógypedagógus maradt, aki nem bírt egyszerre foglalkozni kicsikkel és nagyokkal. Látva, hogy itt csak vegetálás vár ránk, a városban semmi lehetőség nincs nagyoknak, úgy döntöttem, hogy visszaköltözünk eredeti lakóhelyünkre.

Vissza is költöztünk Csongor nagy-nagy örömére. Nagyon szereti ezt a helyet, itt biztonságban érzi magát. Itt elkezdődött egy másfajta életmódunk. Nem kellett sehová menni, nem voltak kötelességek. Így aztán az időbeosztása teljesen felborult. Egyre többször maradt ébren késő éjszakáig, majd másnap délig aludt, és másnap kezdődött minden előröl. Folyamatosan számítógépezett és egy időben tv-t nézett. Semmi mást nem volt hajlandó csinálni. Bevezettük az internetet, amivel belépett a világ a lakásunkba, neki is és nekem is lehetőséget adva, hogy az önként vállalt és a lehetőségek hiánya miatti négy fal közé történt bebörtönzésünk ne legyen annyira szörnyű.
Az internet segítségével az ország összes autizmussal foglalkozó helyét felkutattam valamilyen értelmes elfoglaltság lehetőségét keresve. Nem igazán találtam olyat, ami neki megfelel. Kettő van, ahová el kell utaznunk, de meg tudjuk oldani, csak az a baj, hogy kevés. Az egyik havonta kétszer, a másik havonta egyszer van. De ez is több a semmitől.

A 18. születésnapja után az orvos szakértői bizottság elé kellett mennünk, ahol megállapították a munkaképesség csökkenését. Így most rokkantjáradékot kap, és itthon ül velem együtt a négy fal között.

Utószó:

Tudom, hogy nem helyes azon töprengeni, hogy mi lett volna ha… DE most, itt ebben a helyzetben úgy érzem, hogy van létjogosultsága a mi lett volna ha…. kezdetű eszmefuttatásnak.

Mert: adva van egy jó képességű, magas IQ-val rendelkező, nyitott, jól kommunikáló gyermek, akiből bármi is lehetett volna, ha megfelelő fejlesztésben részesül. Én úgy érzem, hogy Csongor élő példája a tíz évvel ezelőtti (de még a mainak is mondhatnám) autizmus területén lévő hiányosságoknak. És sajnos nem Csongor az egyetlen!!

Nagyon sok múlik azon, hogy hol lakik az autista gyermek. Azon is nagyon sok múlik, hogy a fejlesztések során kikkel kerül kapcsolatba, milyenek a fejlesztők, gyógypedagógusok. Nekik milyen a személyiségük, mennyire tudnak jól hatni a gyermekre. Van, akinek szerencséje van, és ott lakik, ahol olyanokkal találkozik, akik jó irányba terelik a gyermeket.  De a többség így jár, mint Csongor, vagy még „ígyebbül”.

Jó lenne már végre felébredni Csipkerózsika álmából az autizmus-szakembereknek is, de az egyszerű pedagógusoknak is, mert egyre több Csongorhoz hasonló gyermek van, lesz, és őket megfelelőképpen kellene fejleszteni, hogy előjöjjön belőlük a tehetség, ami bennük rejtőzik.

Tóth Zsuzsanna

Tíz év múlva:

Tróger

A napokban (2010), egyik nap Csongor feltette a következő kérdést:

- Mit jelent az a szó, hogy tróger?

Döbbenten álltam, mert nem tudtam semmihez sem kapcsolni. Sem filmben nem hallotta, sem tőlem nem hallotta. Honnan jött ez elő? Ezt meg is kérdeztem tőle. Ezt a választ kaptam:

- A tanító néni annak, aki nem tanult azt mondta, hogy tróger, semmirekellő, naplopó. Nekem is mindig ezt mondta.

Tíz év telt el az integráció óta. Azt gondolhatnánk, hogy ennyi év után, ha teljesen el nem is felejtődött ez a trauma, de legalább jó mélyen el van ásva.

Mi munkál ennek a fiatalnak a fejében, lelkében? Fel-feltörnek ilyen régen elszenvedett, átlag embernek már rég semmit sem jelentő kijelentések. Rég elfelejtené, vagy legalábbis nem foglalkozna vele. De Ő, még most is, ennyi idő után is ezeknek a foglya. Csoda ezek után, hogy mákszemnyi önbizalma sincs? Hiába próbálom rávezetni, mit tud, milyen értékes, ha a mélyben ilyen megalázó, leértékelő megjegyzések dolgoznak.

T. Zs.


Integrációval foglalkozó előadás letölthető: Autizmussal élő tanulók integrációs kísérlete

Kapcsolódó cikk: Problémás gyerekek kényszerközössége


2010-03-23 00:00:00
Vissza
Bejelentkezés
 

Keresés