lepjunk.hu

INTEGRÁCIÓ. INTEGRÁCIÓ? 1/2

INTEGRÁCIÓ. INTEGRÁCIÓ? 1/2

Mi az, amit a szülő mondjon el a tanító néninek; mi az, amiről úgy gondol(hat)ja, kiolvasható a szakértői bizottság papírjaiból? Adjon-e tanácsokat a pedagógusnak, vagy hagyjon mindent rá? Próbáljanak kialakítani egységes nevelési, tanulási elveket, vagy legyen külön otthoni és iskolai élete a gyereknek? Csupa olyan kérdés, amelyre jó lenne tudni a megnyugtató választ.

Előzmények: Csongor hatéves korára érett meg arra, hogy óvodás legyen.


Mivel autizmussal diagnosztizálták, normál óvoda nem vállalta el,  a gyógypedagógiai óvoda pedig 10 km-re volt tőlünk, és bentlakásos lett volna. Ez a variáció szóba sem jöhetett, ezért egy speciális óvodába vittük a fővárosba. Ide két évig járt, a második évben elvégezte a kisegítő első osztályt. A szakértői bizottság az alábbi véleménnyel áthelyezte a normál iskola első osztályába.

Jelen vizsgálatunk alapján a gyermeknél átlagos értelmi képességeket tapasztaltunk. Emellett azonban hypermotilitás, figyelemzavar áll fenn, melynek kórokai intrauterin, peri- és postnatalis problémákkal állhat összefüggésben. A kisfiú képességei alapján esélyt látunk arra, hogy az általános iskolába kerüljön. Koncentrálási nehézsége nehezíti taníthatóságát. Egyéni odafigyelést, megsegítést igényel. Hypermotilitása és figyelmi probléma miatt szükség van gyógyszeres megsegítésre. Írás tanulása problémás lesz, logopédiai szaksegítségre lesz szüksége. Javasoljuk, hogy a normál általános iskola első osztályában (ha lehet kis létszámúban) folytassa tanulmányait.

A gyermek után az iskolát magasabb összegű normatív támogatás illeti meg.

Elhelyezés: 1998/99-es tanévtől általános iskola 1. osztályába visszahelyezve. A szülő a javaslatot elfogadta.

Korrekciós javaslat:

A beiratkozás:

Nagy örömmel kezdtünk tanító néni után érdeklődni (iskolaválasztási gondunk nem volt, mert lakóhelyünkön csak egy iskola van). Olyan tanító nénit kellett kiválasztani a kínálatból, akiről el tudtuk képzelni, hogy meg tud birkózni egy ilyen faladattal. Így találtuk meg ezt a tanító nénit, az akkori kínálatból a legjobbat. Az igazgatóhelyettesnél kellett beiratkozni. Annak rendje-módja szerint leadtam a bizottság véleményét. Beiratkoztunk és vártuk a szeptembert. 22 fős osztályba került.

A gyógyszerbeállítás a nyár folyamán megtörtént (Ritalin).

Az első osztály: Szeptemberben első dolgom volt, hogy a tanító nénivel leültem beszélgetni arról, hogy Csongor honnan indult, hogyan jutott el idáig, mi az autizmus. Megígérte, hogy figyelembe veszi ezt a helyzetet, segít, ahogy tud. Vittem neki könyvet, újságot az autizmusról, hogy minél többet tudjon róla. Csongor is vidáman ment iskolába, tetszett neki, bár zavarta a csengő hangja, és soknak tartotta az ott eltöltött időt. Aztán, ahogy teltek a hetek Csongor kezdett panaszkodni: Miért kell iskolába járni? Miért irattál be az iskolába?

Aztán a szülői értekezleten elkezdődött az én nevelésem is:

Ne kísérjem el a gyerekemet az iskolába, és délben ne várjam meg (az iskola kb. 2 km-re van a lakásunktól, forgalmas kereszteződéseken kell átmenni, lámpa nincs. Csongor bárkivel szóba áll, nem lehet óvatosságra inteni, mert semmi rosszat nem tudott elképzelni, időérzéke nem volt).

Önállóságra kell nevelni, mert túlságosan rám van akaszkodva, rabszolgájának tart.

Ennek a gyereknek csak egyetlen baja van, az, hogy az anyuka kiszolgálja, elkényezteti, lesi még a gondolatait is.

Amikor hetes nem hajlandó letörölni a táblát, mert azt mondja, hogy piszkos lesz a keze. Azért nem csinálja meg, mert otthon nincs feladata.

Adni kell neki házimunkát, pl.: kapáljon, pucolja a cipőjét.

Nem hajlandó vizet inni (a WC-ben  van csak lehetőség rá), ha elfogy az otthonról hozott üdítője, azt mondja, hogy ő utálja a vizet. Hogyan lehet ilyet mondani, hiszen a víz az élet alapja, a legjobb és legtisztább ital.

Ilyenkor én próbáltam védekezni:

Az autistának a biztonság a legfontosabb

Csak kis lépésekben lehet önállóságra szoktatni, egyelőre az is nagy fejlődés, hogy megmarad az iskolában.

Azért vagyok otthon, mert a gyereknek arra van szüksége, hogy legyen egy biztos pont az életében.

Csongornak nagyon sok érzelemkitörése volt. A fejét ütötte, dühöngött, ordított, amikor valami nem tetszett (ez „természetes” egy autistánál, ha problémái vannak).

A tanító néni ugyanazokat a fegyelmi rendszabályokat húzta rá, mint a többiekre. Sokat állt a sarokban. Az idő múlásával, amikor már egyre sűrűsödtek Csongor panaszai, megkértem a tanító nénit, hogy legyen tekintettel arra, hogy ő más. Ekkor azt a választ kaptam:

  1. Ha normál osztályba jár, rá is a normál követelmények és rendszabályok vonatkoznak.
  2. Nem tehet kivételt, mert a többiek igazságérzete ezt nem hagyja.

Szépen lassan eltelt az első év. Szépen tanult, eljárt az iskolába, csak itthon panaszkodott, hogy nem akar menni. A tantárgyak közül a testnevelés okozott egy kis gondot, mert mackós mozgása miatt nehezebben ment. A környezetet pedig nem szerette (nem érdekelte).

Próbált barátkozni is, de csak kihasználták a többiek, ő azonban csak szomorú volt, hogy nincs barátja, nem látta, hogy nevetnek rajta.

Csongor nem akarta elfogadni, ha hibázott, mindent jól akart csinálni. Ha valami nem sikerült, vagy ha fekete pontot kapott, nagyon mérges volt és dühöngött.

Semmilyen, egyénre szabott gyógypedagógiai foglalkozáson nem vett részt. A tanító néni semmilyen speciális módszertanban nem jártas. Az ebben az osztályban tanuló gyerekeknek a tanító néni nagyon magas követelményszintet állít, a lehető legtöbbet próbálja kihozni a gyerekekből. A gyerekeknek nincs elég sikerélményük, így nagyon szigorúnak tartják tanárukat.

A tanító néni egész évben senkivel sem kereste a konzultálási lehetőséget. A tanító néni nem speciális problémaként élte meg ezt, hanem inkább nevelési (szülői) hibaként.

A második osztály:

Elkövetkezett a második tanév. Csongor lelkesedése, öröme csökkent. Továbbra is elkísértem reggel, és délben érte mentem a tanító néni rosszallása ellenére. Betartotta az iskolai szabályokat, önállóan csinált mindent, amit kellett, soha semmilyét nem hagyta el. Jöttek azonban a problémák környezetismeretből. Három példa arra, hogy mi okozott gondot:

Kérdés: Mi borítja a testünket?

A gyerek válasza: Ruha – meleget érzünk.

A jó válasz: Bőr.

2. Megtanultuk, hogy a madár tojással szaporodik. Arra a kérdésre: Mit csinál a madár a tojással, a gyerek válasza: Vigyáz rá!

3. Megtanultuk, hogy a harkály kiszedi a fából a kukacot, ezzel gyógyítja a fákat. Arra a kérdésre, hogy mit csinál a harkály, a gyerek válasza: Környezetvédő!

Ilyen és ehhez hasonló „félreértések” miatt a dolgozat egyes, kettes lett. Voltak kérdések, amiket nem is értett, ezért nem válaszolt.

Újabb megbeszélés a tanító nénivel, mi a baj, mit lehetne tenni. A tanító néni szerint a gyerek lusta tanulni. Én erre azt mondtam, ha lusta lenne, akkor nem tudna helyesen írni és számolni sem. A tanító néni válasza az volt, hogy ezek készségtárgyak, ezeket nem kell tanulni. De a környezetet kell, és később egyre több olyan tárgy lesz, amit tanulni kell.

A csúnya írása miatt gyakran ott kellett maradnia órák után és szünetben szépírást gyakorolni.

Egyre jobban nőtt az ellenállása az iskolával szemben. De azért becsülettel elment, ott maradt, megcsinálta a leckét.

A harmadik osztály:

Harmadik osztályban nehezedett a tananyag, és valami más is történhetett, amit a mai napig nem tudok -, csak sejtéseim vannak. Úgy gondolom, hogy a tanító néni levehette az eddig valamennyire is óvó, védelmező kezét a gyerekről. A többiek felnőttek a harmadikos szintre, de Csongor még mindig kisgyermek maradt. A többiek előtt világossá válhatott, hogy ez a gyerek más, ezzel valami nem stimmel. Úgy gondolom, hogy ő maga is észrevehette, érezte, hogy ő más, csak éppen nem tudta mit kezdjen ezzel. Létrejött egy olyan feszültség, amit nem tudott megoldani, sőt nem is igazán értett. El kezdett mindent megrágni. Ceruzái két napig tartottak, ruhái ujját, gallérját szétrágta. Harapni kezdte a kezét. Kérdésemre, hogy miért csinálja ezt, azt mondta: Ha felidegesítenek, muszáj harapni!

Sokkal többet panaszkodott, mint eddig. Szigorúnak tartotta a tanító nénit, azt mondta: Felidegesített, agyamra ment. Egyre többször elhangzott: utálok iskolába menni.

A harmadik osztály egyre több gyötrelmet hozott. Egyre többször süllyedt depresszióba, sokat sírt, panaszkodott. El kezdett foglalkozni a halál körüli dolgokkal, mik a halálos balesetek.

Ekkor már annyira önálló lett, hogy csak reggel kísértem el (az időérzék hiánya miatt), délben egyedül jött haza. Soha nem csavargott el, lassú tempóban szépen hazasétált. Betartotta a közlekedési szabályokat, még nagyon is óvatos volt.

Ebben az évben meghallottam, hogy tőlünk 15 km-re van egy alapítványi iskola, ahová olyan gyerekek járnak, akiknek  iskolaártalmuk van. Ide csak ötödik osztálytól lehet járni. Elmentem bemutató tanításra. Nagyon megtetszett a légkör, a tanárok barátságos, gyermekszerető hozzáállása. Megérdeklődtem, hogy kizáró ok-e az, ha valaki – bár autizmus diagnózisa van-, de jelenleg normál iskolába jár, és aránylag elég jól veszi az akadályokat. Azt a választ kaptam, hogy egyáltalán nem, hiszen itt kis létszámú (10 fő) osztály van, így nem okozhat ez gondot. Tervezgettem milyen jó lesz ötödiktől.

Közben kiderült, hogy ugyanez a tanító néni viszi tovább az osztályt negyedikbe. Úgy gondoltam, hogy ez nekünk nagyon jó lesz, mert ez a tanár már ismeri, nem kell másikhoz alkalmazkodni. Mint később kiderült, ez nem előny, hanem hátrány lett a számunkra.

Május 7-én, keserves sírás közepette Csongor kifakadt és a következőt mondta:

„Nem jó az iskolában, nem akarok járni. Inkább újra kezdem az életemet, mert teljesen el van rontva az életem. Utáltam az óvodát is. Ha nem lehet újra kezdeni, akkor elmerülök a múltban. Nem tudok többé jó lenni, mindig csak rossz tudok lenni. Eddig sem voltam jó. Felrobbanok, mint egy tűzijáték és újra kezdem az éveket.”

Ebben az évben Csongor magáról csak úgy beszélt, hogy „én buta vagyok, rossz vagyok, ügyetlen vagyok”. Ekkor úgy gondoltam, hogy bármi is az oka (bármi=az iskolában elszenvedett sérelem) muszáj beszélni a tanító nénivel, tudnia kell róla. Legyen esetleg tekintettel erre a helyzetre, kímélje meg, hiszen már csak egy hónap van év végéig. A jegyei elég jók, lehetne kicsit lazítani a gyeplőn. Kaptam lehetőséget, hogy elmondhassam, amit akartam. Úgy éreztem, hogy fel kell frissítenem, amit az autizmusról első osztályban elmondtam, mert úgy éreztem, hogy elfelejtette. Készítettem egy jegyzetet:

Érzékeny lelkivilág = depresszióra való hajlam. Az intelligens autisták pontosan látják a problémájukat, de nem tudnak változtatni rajta, ezért depressziósak lesznek. Ezt a veszélyt úgy tudjuk csökkenteni, hogy biztosítjuk neki az örömforrást: pici dolgokért is dicsérjük, ami egy hasonló korú gyereknél nevetséges lenne, hiszen az autista szellemi életkora mindig eltér a fizikális életkorától. Az írása pedig azért csúnya, mert nem rendezett a gondolkodása. Ha szépírást gyakoroltat vele, csak dühöt vált ki belőle.

A tanító néni jót nevetett a Csongor által megfogalmazott panaszon. Azt mondta: aki így meg tudja fogalmazni a sérelmét, annak tökéletes a gondolkodása, annak nincs semmi baj az agyával. Különben is semmi különleges nem történik vele az iskolában, csak annyi, mint más gyerekkel is. Csongor felnagyítja, kiszínezi a dolgokat, mert tudja, hogy maga jó közönség és mindig meghallgatja, megvédi és neki ad igazat. Nem kell mindent elhinni, amit mond. Nem kell lelkizni vele. Ki kell jelenteni, hogy a dolgok így és így vannak és kész. Hagyja a gyereket egyedül egy-két órára. Sőt legjobb lenne valakire rábízni, és egy-két napra is elmenni. Előbb-utóbb úgyis elkövetkezik, hogy meg kell állnia a saját lábán. A gyerek érdekében legjobb lenne, ha elmenne dolgozni, a gyereket kész tények elé állítaná, és akkor önállóbb lenne, nem foglalkozna fantáziálással. Magának sem lenne annyi ideje arra, hogy meghallgassa a sok mesét. Nem kell mindenre odafigyelni. Nem kell a gyereket faggatni, hogy mi történt vele az iskolában, mert ha bármi is történik, ő azt megoldja. Nem kell jelentőséget tulajdonítani a napi eseményeknek.

Megint csak megalázva, romokban távoztam, mint mindig egy-egy ilyen megbeszélésről.

Ekkor elhatároztam, hogy készítek egy kis „autizmus könyvet” = olyan cikkeket fűzök össze, amelyek a viselkedésről, kommunikációról szólnak. És a tanév végén a tanító néninek adom, hogy a nyári szünetben olvasgathassa. Mert szerintem még mindig nem értette az autizmus lényegét.

Ezt a kis könyvecskét el is készítettem.

Elkövetkezett végre a nyári szünet.

Negyedik osztály:

Elérkezett a tanévkezdés. A negyedik osztályosok új épületbe kerültek, ahol negyediktől nyolcadikig járnak a gyerekek. Az új hely tőlünk öt percre van.

Aztán elkezdődtek a gondok, még több mint eddig:

Csongor másságát a nagyok azonnal észre vették, és el kezdték cukkolni. Ennek az lett az eredménye, hogy a hisztizések száma megnőtt, a kézharapás, fejütögetés egyre gyakoribb lett. És az addig önmagát megvédeni nem tudó gyerek (harmadikban egy elsős meg tudta verni) el kezdett mindenkit püfölni, aki az útjába került, amikor felbosszantották. Mivel az egész osztály nagyon fegyelmezetlen lett, azzal fenyegetőzött a tanító néni, hogy aki rossz lesz, nem mehet el a Mikulás ünnepségre. Ezt be is tartotta. A 22 gyerek közül 16 nem mehetett el. Ebből a 16-ból az ünnepség után azért 11 csomagot kapott, de 5 gyerek annyira rossz volt, hogy nekik javítóintézetben a helyük, és nem kaptak semmit. Köztük volt Csongor is. Szívszaggató sírás közepette mesélte Csongor, hogy nem kapott mikuláscsomagot. Azt mondta: eddig szerette a tanító nénit, pedig nagyon szigorú volt, de most már utálja, és soha többé nem fogja szeretni.

Amikor a tanító nénitől, én és a többi szülő, akinek a gyereke nem kapott csomagot megkérdeztük, hogy ez mire volt jó, a következő választ kaptuk:

- Csak annak hozzon a Mikulás, aki megérdemli. Nevelési célzattal csináltam, ami be is vált, mert azóta angyalok a gyerekek. Ha emiatt nem szeretnek, nem baj. Nem kell, hogy szeressenek, én nem azért vagyok, hanem azért, hogy megtanítsam az anyagot és a rendet.

Aztán a szülőket általánosan is nevelte:

- Felháborító, hogy ezek a gyerekek nem ismerik a tiszta vizet, már kólát hoznak iskolába. Pedig a víz az élet forrása, annál jobb ital nincs. Nagyon el vannak kényeztetve. Érthetetlen a számomra, hogy egy negyedikes gyerek karácsonyra miért kap számítógépet, hifi tornyot, videót. Egy ekkora gyereknek egyáltalán nincs rá szüksége. A szülőknek nagyon sok a pénzük, és mindent megvesznek a gyereküknek. Ezek a gyerekek a hippi, csöves nemzedék gyermekei. A mostani szülőkkel sem lehetett akkor bírni, akkor most a gyerekükkel hogyan lehetne.

Csongorra vonatkozó dolgok:

(Csongor rajza)

Nap mint nap rosszabb lett a helyzet. Nagyon aggódtam a gyerek állapota miatt, és úgy gondoltam, hogy januártól sok idő van még év végéig, muszáj a tanító néni segítségét kérnem. Ekkor a következő levelet írtam neki:

"Kedves Tanító néni!

Előre kell bocsátanom, hogy nem tudok eléggé hálás lenni azért, hogy egy ilyen gyereket elvállalt, és a különböző dühkitörései, makacskodása ellenére megtartotta az osztályában és megvédte őt az osztálytársak esetleges kikezdésétől. Minden elismerésem, hiszen ezt nem minden tanítónő tette volna meg. (Amikor én elsőben tanítónőt kerestem, azért választottam Önt, mert a szülők, akiknek a gyereke Önhöz járt, dicsérték, és azt mondták, hogy megértő, gyerekszerető, igaz kicsit szigorú).

Most a megértését és segítségét szeretném kérni Csongorral kapcsolatos problémában. Eddig én magam próbáltam megoldani ezeket, ideig-óráig több-kevesebb sikerrel. De most már annyira súlyosbodtak ezek a problémák, hogy az Ön segítségére is szükség van. Csongor nagyon érzékeny gyerek. Minden negatívum, ami történik vele, őrá még nagyobb nyomást gyakorol, mint egy másik gyerekre.

Az első két osztályban eléggé jól megbirkózott a negatív hatásokkal, de a harmadik osztálytól fokozatosan erősödnek elkeseredései. A negyedikben pedig szinte állandósultak a panaszai.

Sajnos az autizmus kísérőjelensége a depresszióra való hajlam. Ebben az életkorban szinte törvényszerű, hogy a magasan funkcionáló autistáknál megjelenik. Ha ekkor megértést, segítséget kapnak, akkor aránylag jól átvészelik ezt az időszakot, azonban ha nem megfelelően kezeli a környezet (szidja, bünteti), akkor ez a depresszió  állandósul és később szinte lehetetlen javítani az állapoton.

A problémák:

Arra a kérdésre, hogy miért akar meghalni, a válasz: „az iskola miatt”.

Saját magáról csak negatívumokat szajkóz:

Nem tudom, hogy mi alapján alkot magáról ennyire negatív véleményt.

Sok minden közrejátszik ebben:

Itt most nem is az a lényeg, hogy mitől, miért, hanem hogy a meglévő problémát orvosoljuk, ahogy tudjuk.

Én eddig úgy neveltem, aminek köszönhető a hatalmas fejlődés, hogy a pozitívumokat jutalmaztam, a negatívumokat pedig nem hangsúlyoztam. Ez más gyereknél is jó módszer, de egy autistánál kötelező. Mert a kihangsúlyozott negatívumok bevésődnek és eluralkodnak, egy életen át nem lehet kitörölni. A negatívumoknak ezerszeres a romboló erejük a pozitívumok építő erejével szemben (ha a negatívumoknak adtam volna hangsúlyt, akkor semmit sem fejlődött volna, ülne a sarokban és nézne maga elé).

Tudjuk, hogy egy ilyen gyereknek speciális iskolában lenne a helye. Mert ő nem való az igazi autisták közé, és nem való a normál gyerekek közé. De mivel Magyarországon ez egyáltalán nincs megoldva, ezért a normál iskolába való integrálás a legjobb megoldás a húzóerő miatt. Ekkor viszont olyan problémák jelentkeznek, amiket valahogy meg kell oldani. Szerencsére megvalósult (amit én is kértem), hogy negyedikben is Ön legyen a gyerekekkel. Mert tudvalevő, hogy ebben az életkorban a gyerekeknek az a legjobb, ha egy tanár minél hosszabb ideig van velük. Mert ebben az életkorban a személyes kapcsolat által, a személyes kapcsolat kedvéért tanulnak. És ennek a személyes kapcsolatnak annál nagyobb a fejlesztő- és hatóereje, és annál jobban érvényesül, minél hosszabb idő óta van együtt a tanár a gyerekekkel.

Kedves Tanító néni! Kérem, segítsen Csongornak abban, hogy ezt a krízishelyzetet átvészelje, ami nem tart örökké, el fog múlni, csak át kell rajta segíteni (hasonló krízisállapot lenne, ha egy családi probléma adódna, akkor is segíteni kellene a gyereknek).

Csongorban rengeteg érték van, ami az autizmusa miatt nem úgy tör felszínre, mint azt normál esetben elvárná az ember. Viszont, ha egy gyerek lelkileg rendben van,akkor mindenre nyitott. De ha problémái vannak, akkor a gondolatai a körül járnak és bezár az információk előtt.

Az autizmust sajnos nem lehet belőle kiradírozni, az sajnos mindig megmarad. És az autizmus elsőszámú jellemzője: az öntörvényesség miatt mindig fog meglepetéseket okozni. Ennek az állapotnak a kezelése, normalizálása hosszú-hosszú folyamat, egy élet nehéz munkája lesz. De megéri, mert kincs vár a végén.

Nem tudom, hogy Ön látta-e az első osztályban az áthelyező bizottság véleményét és az orvosi véleményt. Most én ezt itt mellékelem, kérem, olvassa el, mert fontos információk vannak benne arról az állapotról, amikor Csongor elsős lett. Ebből sok minden javult, változott, de a magva még mindig jelen van. Ezen vélemények ismerete sokat segíthet.

Köszönöm megértését."

A levél után személyes megbeszélésre is sor került. Kiderült, hogy a tanító néni nem látta a bizottság véleményét. Beiratkozáskor leadtam, gondolva azt, hogy eljut az illetékeshez. Tehát aki kap az osztályába egy ilyen gyereket, az automatikusan megkapja hozzá a „használati utasítást” is, hiszen nem mindennapos dolog egy ilyen gyerek normál osztályba kerülése. A mi iskolánkban ilyen még nem is fordult elő.

Örült a tanító néni annak, hogy elolvashatta ezt a véleményt. De annak még jobban örült, hogy nem első osztályban látta, mert akkor nem tudott volna mit kezdeni a gyerekkel. Annak is nagyon örült, hogy a jóslatok ellenére nem lett a gyerek diszgráfiás. Azt mondta: miért nem szóltam hamarabb, már harmadikban, ha ekkora gondok voltak (mert én szinte kéthetente kértem meghallgatást, és folyton arról panaszkodtam, hogy a gyereknek gondjai vannak. Azonban mindig oda jutott a beszélgetésünk, hogy én mit csinálok rosszul). Nem értette Csongor negatívizmusát, hiszen ő nem szidja, nem bünteti. Viszont az igazságosságra vigyáznia kell  a többiek miatt. Nagyon meg van elégedve azzal, ahová a gyerek eljutott. Megígérte, hogy sem szünetben, sem pedig ötödik óra után nem tartja bent Csongort a hibák javítása miatt. Másnap Csongor elpanaszolta: A tanító néni azt mondta  nekem, hogy lusta vagyok. Ez azért van, mert te elrontottál engem azzal, hogy mindent megcsinálsz helyettem. Szünetben bent kellett maradnom, mert környezetből nem színeztem ki a dombokat, hegyeket.

Közben megnéztük leendő új iskoláját, farsangra mentünk oda. Nagyon tetszett Csongornak, és mondta, alig várja, hogy ide járhasson.

Február 11-én, hétfőn Csongor szinte röpülve jött haza az iskolából. Nagyon meglelő volt, hiszen mindig sírva, rosszkedvűen szokott jönni. Kiderült, hogy nem a tanító néni volt velük, mert meghalt az apja. A 22 gyereket szétosztották három másik negyedik osztályba. Csongor áradozott, hogy nagyon aranyos a másik tanító néni, nem szigorú. Ő már el is intézte, hogy átmehessen a másik osztályba. Másnap újra jött a tanító néni. Csongor eléállt és őszintén elmondta, hogy ő a másik osztályba szeretne járni. (Utólag kiderült, hogy a többi gyerek is abba az osztályba akart menni, ahová ideiglenesen került, ám ők nem mondták ezt meg a tanító néninek, csak otthon mesélték el). A tanító néni ezen megdöbbent, és azt mondta, hogy azért akar átmenni, mert ott lehet lustálkodni. Szerdán a temetés miatt megint odakerülök, ahol előzőleg voltak. Csongor ismét vidáman jött haza, és reménykedett, hogy átmehet abba az osztályba.

Ezután személyesen is átbeszéltük a dolgot a tanító nénivel. Ő elismerte, hogy kitűzött egy mércét, amiből nem enged sem Csongor, sem más gyerek kedvéért. Ő csak akkor adja lejjebb, ha befejezi a pályáját. Csongor átmenetelét nem javasolja, mert teljesen más módszerrel tanulnak, és Csongor képtelen a plusztanulásra, mert lusta. (A két nap alatt már kikezdték az új osztálytársai, mert nekik nagyon furcsa volt a viselkedése. A saját osztálya már megszokta). A tanító néni felajánlotta teljes körű segítségét. Csongorral is szívesen vállalta a megbeszélést. Persze Csongor akkor nem tudott konkrétumokat mondani (lehet, hogy félt tőle). Csak annyit tudott mondani, hogy miért kell iskolába járni, miért kell olyan sokáig ott lenni, miért van annyi házi feladat. Azt mondta a tanító néni, hogy szóljon neki bátran, ha valamit sérelmesnek talál, mert ő készakarva senkit sem akar megbántani, de lehet, hogy valami olyat tesz, ami sérelmes egy ilyen érzékeny gyereknek. Felajánlotta, hogy „írja ki magából” egy füzetbe, aznap mi a jó és mi a rossz. Átmenetileg ez nagyon jól működött, de hosszú távon elveszítette varázsát. Az év vége felé pedig valami olyat írt bele Csongor, ami a tanító néninek nem tetszett, és széttépte a füzetet (Csongor megsiratta a füzetét). Én sem tudtam meg, hogy mi volt beleírva.

A beszélgetéskor kiderült, nagy bajok vannak, mert az egyik szünetben Csongort verik, a másikban pedig Csongor püföl mindenkit, akit ér. Megállapodtunk, hogy védelemképpen maradjon bent a szünetekben. Egy-két napig, egy-két szünetben működött, aztán kiküldte a tanító néni, mert kell a friss levegő.

Áprilisban bent jártam az igazgatónál, egy levelet vittem neki. Ekkor megkérdezte tőlem, hogy mit gondolok az ötödik osztályról, mert ő úgy látja, hogy a gyereknek speciális intézményben van a helye. A felső tagozat nem tudja tolerálni a másságát. Az alsós tanító nénik elpátyolgatják az ilyen gyereket, de felsőben erre nincs mód.

A tanító nénit megbízta félévkor azzal, hogy tudja meg tőlem, mit gondolok erről. Mivel eddig még nem kapott választ, és én itt vagyok személyesen, ezért kérdez most engem. Közöltem ekkor vele, hogy én már gondolkodtam ezen, és ötödiktől elviszem a gyereket másik iskolába. Ekkor derült ki az is, hogy a bizottság véleményét az igazgató sem látta, de még az emeltszintű normatívát sem vették igénybe. (Állítólag nekem beiratkozáskor nemcsak az igazgató-helyettesnek, hanem az igazgatónak is át kellett volna adnom egy példányt ebből a véleményből. Ezt azonban nekem senki sem mondta).

Az új iskolába is elmentünk bemutató tanításra. Csongornak nagyon tetszett, örült, hogy ide fog járni.

Ahogy közeledett az év vége, egyre feltűnőbb lett nekem, hogy Csongor nem mindig érti a feladatokat. Szövegértés-dolgozatai éppen csak kettesek, de gyakori az egyes. Nem azt válaszolja a kérdésekre, amit kellene. Újra a tanító nénihez fordultam, hogyan lehetne fejleszteni a szövegértést, hogy ötödikben ne legyen ez gond. Azt a „segítséget” kaptam, hogy a gyerek lusta tanulni és figyelmetlen. Ha akarná, tudná, de nem akarja.

Én ezzel nem elégedtem meg, tovább keresgéltem. Találtam egy helyet, ahol többféleképpen gátolt gyerekek kommunikációs problémájával foglalkoznak. Itt megnézték Csongort, és azt mondták, hogy szövegértési problémája autizmusából adódik, és abból, hogy sokkal gyermekdedebb a világképe, mint egy másik 12 éves gyereknek. Azt ajánlották, hogy ötödiktől vigyem speciális iskolába, ahol a tananyag könnyebb. Legyen a gyereknek sikerélménye, ne pedig gyötrelmet jelentsen neki az iskola, a tanulás.

Az utolsó tanítási héten behívattak az új iskolába. „Sajnálattal közöljük, de kisfiukat autizmusa miatt nem áll módunkban felvenni. Erre a speciális problémára mi nem vagyunk felkészülve.”

Ekkor azt hittem, hogy összedőlt a világ. Két iskola közül egyikbe sem. Mit csinálunk most? Hirtelen összeállt a kép, még időben:

Rá kellett jönnöm, hogy nagy a baj, amit senki sem közölt eddig, csak én sejtettem. Az utolsó tanítási napon bementem a tanító nénihez, és feltettem neki a kérdést:

- Ön szerint Csongor, a jelenlegi képességei alapján, alkalmas-e normál ötödik osztályban tanulni?

A tanító néni őszintén megmondta, hogy szerinte nem, mert a szövegértése annyira elmaradt a negyedik osztályban megfelelőtől, hogy erre normál ötödikes anyagot nem lehet építeni, mert nem fogja érteni. Szerinte csak speciális képzés képzelhető el, lehetőleg bentlakásos intézményben, hogy a gyerek rólam leváljon, önállósodjon, és én is fellélegezhessek, elmehessek dolgozni. (Ha nem megyek be érdeklődni, soha nem tudom meg az igazat).

Jelenleg 2002. nyári szünetét éljük.

Szavakba önteni mindig nehéz az átélt érzéseket. Nem volt egyszerű átélni sem, átadni pedig még nehezebb.

Úgy tűnhet, hogy mindazért, ami történt a tanító nénit hibáztatom. Nem feltétlenül van ez így. Õ tette a dolgát, amit tett eddig is, több évtizedes pályája alatt. Tette a dolgát legjobb meggyőződése, legjobb tudása szerint, csak éppen nem erre volt szüksége egy ilyen gyereknek. Nekem ezzel a jelenséggel kapcsolatban olyan érzésem volt végig, mintha egy vaktól a látók azt kívánnák, hogy tökéletesen ismerje fel a színeket. És ha ez nem sikerül neki, akkor megbüntetik a hibájáért. És nem értik, hogy miért nem látja. A mi esetünkben legalábbis erős gyengénlátásról volt szó. Tulajdonképpen jó tanár lenne Õ, mert amit megtanít, azt aztán tudják a gyerekek. Még a felső tagozatban is abból élnek, amit nála megtanultak. A szülők egymásnak ajánlják őt. Akiket tanított, azok most a saját gyerekeiket íratják be hozzá. Õ ugyanúgy él, mint húsz évvel ezelőtt. Ez egyfelől jó, de a rugalmassághoz, a másság megértéséhez kevés. Nincs saját gyereke. Nem néz tv-t, nem hallgat rádiót. Fogalma sincs a mai modern világ jó oldaláról, csak a rosszat látja meg benne. Új dolgokat nem tanul, csak azt és úgy használja, amit megtanult anno. A rugalmasság számára azt jelentené, hogy fel kell adnia a pályáját. És mindezek mellett még nagyon szigorú is.

Annak illusztrálásaképpen, hogy mennyire nem őt hibáztatom, álljon itt egy levél, amit én írtam az igazgatónak. (Mint később kiderült, ennek a levélnek a tartalma sem jutott el a tanító nénihez. Úgy látszik, itt nálunk az információ áramlása be van dugulva. A levelet én személyesen adtam át a tanító néninek év végén).

Tulajdonképpen azért született meg ez a „dicshimnusz”, hogy a sorok között olvasva, olvashassa, hogy nem hajlandó fejlődni, befogadni az újat. Ha õ ismeri saját magát, akkor ez a dicséret inkább sértés. Ha pedig nem ismeri saját magát, akkor meg örüljön neki.

Íme a levél:

"Tisztelt Igazgatóasszony!

Ön elé kell tárnom az alábbiakat, mert igazságérzetem ezt kívánja meg.

Szeretném kérni, hogy Nagy Katalin tanítónőt hivatalosan dicséretben részesítse kiváló pedagógusi munkája miatt.

Évtizedek óta ugyanolyan precízséggel, fáradhatatlanul végzi a munkáját. Olyan lapvető értékekre tanítja meg a gyerekeket, amelyek a mai modern, rohanó világban nem tűnnek fontosnak sokak számára, nem divatosak, azonban ezek nélkül nem lehet gyerekeket nevelni. Megtanítja: tisztelni a felnőtteket, tisztelni a másik gyereket, elfogadni egymást olyannak, amilyen, nem csúfolni, gúnyolni a másikat, fegyelmezetten viselkedni, rendet, tisztaságot tartani magunk körül, tisztelni a környezetünket, a természetet, a hibákat helyrehozni.

Törődik azzal, hogy a gyerekek a legtöbbet, a legjobbat kapják a tananyagból. Személyre szabottan javítja a hibákat, segítve ezzel a jó rögzülését a rossz helyett. Nyári korrepetálást tart azért, hogy szinten tartsa a gyerekek tudását. Olyan stabil alapokat rak le, amelyekre a későbbiekben nyugodtan lehet építkezni. Nyitott arra, hogy a felvetődő problémákat megbeszélje a gyerekekkel, a szülőkkel. Amiben tud, segít. Végtelen türelme van. Nem hódol be tiszavirág életű nézeteknek, divatoknak. Következetes. Vállalja az alkalmankénti esetleges népszerűtlenséget azért, hogy az idő bebizonyítsa, hogy hosszútávon az a népszerűtlen döntés hozza meg az eredményt. Hiszen az a jó tanár, aki önmagát adja, azt mondja, amit a meggyőződése diktál, amit érez, amit gondol. Ő ilyen. Ezt a magas szintű, minőségi oktatást eddig tudtom szerint és számomra érthetetlen módon még senki sem ismerte el. A megelégedett szülők egymásnak ajánlják, hogy hozzá írassák a gyereküket. Akit valaha õ tanított, most azok a saját gyereküket is hozzá viszik.

Megbirkózott azzal a nem kis feladattal, amit az én kisfiam az osztályába kerülésével okozott. Próbált mindig igazságos döntéseket hozni, vigyázva a többiek igazságérzetére, közben a kisfiamat is megvédte, ahogy tudta, a többi gyerek támadásától. Hajlandó volt konzultálni erről a nem mindennapi, érthetetlennek tűnő állapotról. Szívesen fogadta a témával kapcsolatos irodalmat. Próbálta megérteni az érthetetlent. Kisfiamból kihozta a maximumot, amit egy normál osztály normál követelményei, és feltételei között lehet. Én azon a véleményen vagyok, hogy: „Mindig dicsérd meg azt, aki megérdemli!” (Mert a dicsérettel fukarul bánunk, természetesnek vesszük, ha valaki jól végzi a munkáját, azonban, ha a legkisebb hibát véti, rögtön hajlandóak vagyunk elmarasztalni). Köszönöm, hogy meghallgatott és intézkedését várom."

A negyedik osztály vége felé megkértem a tanítónőt, hogy legyen szíves, írjon egy jellemzést Csongor négyéves iskolai hozzáállásáról, mert nekem a későbbiekben szükségem lesz erre. Erre a felkérésre egy egész nyári szünetre volt szüksége, hogy összehozza.

Íme a végeredmény:

"Kedves Anyuka!

Nagy keservesen elkészült a jellemzés helyett írt levél Csongor iskolai munkájáról. Azért keservesen és nem szívesen, mert többnyire negatívumokat kellett leírnom. Próbáltam tompítani, de a valóságot nem szépíthettem meg. Tudom sovány vigasz, de higgye el, minden autista így, vagy jobban „megszenvedi” az iskolát, mint Csongor. Szerencsére legalább attól meg tudtam védeni, hogy kiközösítik, vagy „rászállnak” a társak, ami sok hozzá hasonló magatartászavaros gyerekkel is megtörténik. Biztosan állíthatom, ez a négy év nem hatott károsan Csongor fejlődésére, s azt is, az élményeket kórosan negatívra festi.

Önben egy csodálatraméltó anyukát ismertem meg, aki a gyerekéért „feláldozza” magát. A továbbiakban nem tanácsot akarok adni, csak kérni valamit. Próbálja meg „okosan” szeretni Csongort, hisz abba a korba lép most már, amikor meg kell kezdődni az egészséges leválási folyamatnak a szülőkről. Merje elengedni a kezét, ha kell, hisz egyszer egyedül kell megszervezni majd az életét, ami szintén nem lesz kudarcoktól mentes. Nem tudja mindig, minden rossztól megvédeni. Engedje, hogy már most edződjön. Munkájához mérhetetlen erőt, türelmet és kitartást kívánok. S legyen néha önző egy kicsit magával szemben is."

(A tanítónő Csongornak írt levele itt olvasható )

2002 szeptember elején Csongor egyik nap elmesélte, hogy miért nem vitt egész negyedik osztályban tízórait az iskolába:

Az integrálás történetét és a tanító néni hozzánk írt levelét megvitattam több szülővel egy fórumon. Aki hozzászólt, mind érintett  szülő, vagy gyógypedagógus.

Tóth Zsuzsanna

Íme a vélemények: A folytatás INTEGRÁCIÓ. INETGRÁCIÓ? 2/2 letölthető



2010-03-23 00:00:00
Vissza
Bejelentkezés
 

Keresés