lepjunk.hu

Donna Williams: Léttelenül

Donna Williams: Léttelenül

Egy autista nő naplója

Első autizmusról szóló könyvélményeim közé tartozott az alábbi. Nem tudtam letenni, egy éjszaka alatt kiolvastam. Döbbenetes, és jószerivel most tudatosul bennem igazán, hogy felnőtt autistáról szól. A könyv sajnos már nem kapható, de talán könyvtárból még ki lehet kölcsönözni.

Animula Kiadó, 1999 - Fordította: Ittzés Szilvia

(A könyv eredeti címe: Nobody Nowhere, 1992)


A magyar szerkesztő ezzel a fülszöveggel ajánlja az olvasónak az autista nő naplóját:

Donna Williamst nevezték süketnek, abnormálisnak, retardáltnak, gügyének, őrültnek... Egyik sem volt! A saját világában élt, és harcolt a külvilággal. Olykor ellenséges volt a végtelenségig, máskor tagadhatatlanul nyitott. Kevesen értették, sőt, ő sem értette magát. Donna szeretett volna "normális" lenni. Huszonöt éves korában felfedezett egy új szót - egy címkét, melyet elfogadott. A szó: autizmus, megválaszolta régi kérdéseit, a megbocsátás és a hovatartozás reményét sugározva.

A Léttelenül megrázó, jól megírt és gondolatébresztő könyv. Donna Williams személyes harcáról szól, aki meg szeretné érteni önmagát és túlélni egy hideg, kemény és tudatlan világot. Egyedülálló bepillantást nyerhetünk az autizmus kórképébe, ugyanakkor sok mítoszt és félreértést is eloszlat e napló. A legtöbb autista intézetben éli le az életét. Ez a veszély őt is fenyegette, de ehelyett, minden nehézség ellenére, egyetemi diplomát szerzett és saját életet kezdett. Jóllehet az autista címke segített neki, elbeszélése mégis rámutat, hogy a szó nem definiálja és magyarázza meg őt teljesen.

A Léttelenül mérföldkő nemcsak az autizmus, hanem a pszichés egészség irodalmában is. Hihetetlenül bátor könyv. Rövid idő alatt megannyi országban lett hatalmas siker. Donna, a példájában rejlő életerő varázsával méltán ajándékozza meg soraival az olvasót.

"Magányodból, üveg alól nézed, amint a világ halad,
és hozzád senki sem érhet, biztonságban vagy, érzed.
De a szél hidegen fúj, lelkedben, a mélyben,
úgy érzed, ott semmi nem bánthat, pedig minden elkésett."

Donna verse (részlet)*

Donna pszichológusánál (Marynél) ül, már ki tudja hányadik ülésen. Elhangzik egy kérdés, hogy mit vár az ülésektől: Erre ezt válaszolja: "Egyszerűen normális akarok lenni." Majd így emlékszik arra az időszakra:

- Sosem jártam körül a normalitás fogalmát, de éreztem, hogy messze nem illek bele a kategóriába. Szinte mindig ugyanabban az irodában ültünk; ugyanaz a kilátás, át a városi utcán, a túloldali parkkal a háttérben. Ha este volt, kinéztem a városi fényekre, és néha azt gondoltam, lehetnék valamelyik repülős álmomban is, suhanva az időben, a sötétségtől a színek felé.

Ez az iroda jól jelképezte dilemmámat. Bent ragadtam egy fényes apró szobában, és a világ többi része hívogató, ámde elérhetetlen fényesség volt a messzi távolban, egy borzalmas utazásnyi távolságban a sötéten át. Mary segítsége irányíthat el oda.

Otthon egy naplóba újra és újra lerajzoltam ezt a képet: egy fehér négyzet egy nagyobb fekete négyzetben, amit teljesen körülvesz a papír vakító fehérsége. Nemrég újból találkoztam ezzel a képpel. Egy fiatal autista lány rajzolta, és egy pszichoanalitikus adta közre a könyvében, aki ilyen gyerekekkel foglalkozott. Az analitikus értelmezése szerint a kép a lány anyamell iránti vágyakozását fejezi ki. Miután a terápiában a páciens közelebb került a tanácsadójához, és már két fehér négyzetet rajzolt a feketeségbe, ezt két mellként értelmezték. Amikor a páciens fordítva rajzolta meg a képet, és a fekete négyzet állott a fehér papír közepén, ezt úgy vették, hogy most a "rossz mell" fogalmát rajzolta meg, szemben a "jó mellel".

Betegre nevettem magam, amikor ezeket olvastam. Ugyanezt a képet rajzoltam én is újra és újra, mindig mellé írva: "Vigyetek a fenébe innen!" Ez jelképezte szimbolikusan a csapdámat, amely feltáratlan érzelmeim gyermekded természetének volt köszönhető. A sötétség, amit el kellett érnem, volt az ugrás a "világom" és a "világ" között, bár sosem voltam képes azt egy lépésben megtenni. Átéltem a szorongást, hogy ha megkísérlem az ugrást, az összes érzelmi kötődésem odavész, de ez az ugrás volt az egyetlen lehetséges út mindenféle igazi kapcsolathoz. Ennek a titoknak a kiadása egyszerűen maga a halál lenne. Túl sok jó szándékú ember akarna könyörtelenül átragadni a sötétségen, amire nem vagyok felkészülve, és közben tönkretennék érzelmi énemet. Lehet, hogy fizikailag nem pusztulnék bele, de lelkileg sokszor belehalnék ebbe az erőfeszítésbe. A végeredmény a lelkem sokszoros összetörése lenne.

Donna könyvéhez Epilógus címmel összegzést írt. Leírja, mit jelentettek neki a gesztusok, felsorolja és értelmezi is a legfontosabbakat. Ezek után néhány jó tanácsot ad, ebből közlünk részleteket.

Talán úgy lehetett volna a legjobban adni nekem a dolgokat, ha mellém helyezik őket, és nem várnak cserébe sem köszönetet, sem reakciót. A köszönet elvárása elidegenített attól a tárgytól, amely felelős volt a reakció elvárásától.

Úgy tudtam a legjobban figyelni valakire, ha az magának beszélt volna hangosan, rólam, vagy valaki hozzám hasonlóról. Ez arra ösztönzött volna, hogy kimutassam viszonyulási képességemet az elmondottakhoz. Ezalatt a közvetlen kontaktus - ilyen az ablakon kinézés beszéd közben - lett volna a legjobb magatartás. Ez természetesen csak akkor működik, ha már sikerült elérni valamiféle összmunkát. Ebben az esetben a látszólagos érdektelenség valójában a gyermek közvetlenséggel való megbirkózása iránti érzékenységet és figyelmet árulna el. Ezen kívül képes lesz a gyerek tovább fejleszteni az énjét, tudván, hogy a mondanivaló tartalma miatt sikerül nyitnia egy másik ember felé, és nem kényszerül egy passzív tárgy szerepébe, mert nem a saját tempója szerint, közvetlenül és érzelmileg telítetten közelítenek felé. Miután ily módon a gyerek figyelmét sikerült kitartóan fogva tartani, lassan be lehet vezetni a vizuális beállítást alkalmazó különböző magyarázó módszereket. Akárminek is nevezzük ezeket a módszereket - tárgyakon keresztül szólás vagy vizuális jelképek használata -, mindegyik úgy tartja meg a személyes távolságot a kapcsolat közben, hogy ez nem jelent egyben fizikai távolságot. Ez a vizuális megjelenítés különösen fontos a társadalmi érintkezések, irányok vagy elvont fogalmak magyarázásánál.

Azoknak a gyerekeknek, akik nem képesek ezen stratégiák mentén kommunikálni, kénytelen vagyok - a saját érzéseimmel ellentétben - egy olyan erősen kitartó, érzékeny, bár személytelen megközelítést javasolni, amely megtanítja a gyereknek, hogy a "világ" nem adja fel, és továbbra is lesznek elvárásai a gyerekkel szemben. Valószínűleg semmi jelentősége nem lesz, ha megpróbáljuk megtanítani, hogy milyen értékeket is tud nyújtani a "világ", de az el nem hessegethetően ostromló háború fogalma kikényszerítheti a reakciót.

Ahhoz, hogy képes legyek kellemesen érzékelni a fizikai érintést, mindig hagyni kellett volna, hogy én kezdeményezzem, vagy legalábbis választhassak. Ismét megjegyzem, hogy a nagyon kicsi gyerekeket erősen provokálni kell ahhoz, hogy megtanulják, hogy választhatnak.

Sosem éreztem elhanyagolásnak; ha nem nyúltak hozzám. Inkább irányomban tanúsított tiszteletként és megértésként éltem meg.

... A legfontosabb, hogy nem kellett engem halálra szeretni.

... Szeretet és kedvesség, gyengéd érzelmek és szimpátia: ezek voltak a legnagyobb félelmeim.

(Kocsis Alajos - megjelent az Esőember 1999. III. évfolyam 1. és 2. számában)


Lásd még Donna Williams honlapját

illetve az Eszmélés-t a Léttelenül folytatását

továbbá Autizmus - egyes szám első személyben

*Donna versei ezen a honlapon: Léttelenül (a könyv bevezető verse) Eszmélés (mottó)

illetve Donna Williams három verse


2010-02-11 20:37:39
Vissza
Bejelentkezés
 

Keresés