lepjunk.hu

Russell Martin: Out of Silence – a journey into language

Russell Martin: Out of Silence – a journey into language

azaz

Kitörés a némaságból  - utazás a nyelv világába.

Egy régóta kiadásra váró könyv – angol nyelven.

(Henry Holt and Company New York - 1994)

ISBN 0-8050-1998-7


Évekkel ezelőtt került asztalomra Russell Martin 1994-ben New York-ban megjelent könyve, melyhez jó ötven oldal magyar fordítás is mellékelve volt Somogyi György jóvoltából. Izgalmas utazás. A nyelv keletkezésének titkait is boncolgató elmélkedések közben a szerző választ keres arra, hogy biztató gügyögései után miért nem szólal meg többé Ian, a három éves autista kisfiú. Van-e ősnyelv, amivel minden emberi lény és a főemlősök is rendelkeznek? Hogyan és miért kaptuk ajándékba nyelvi készségünket, a szavakat, az Igét? Idézi János Evangeliuma Előszavának kezdő mondatát: "Kezdetben volt az Ige és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Minden általa lett, nélküle semmie sem lett ami lett." (Jn 1,1-3)


A New York Times Book Review könyvismertetése:

Az ismertetést írta F. Gonzalez-Crussi, a chicagói Children’s Memorial Kórház orvosa

Megjelent az Esőember folyóirat II. évfolyam (1997) 1. számában. Fordította: Uray Ágnes

"Legtöbben közülünk könnyen elfogadjuk azt a magától értetődő feltételezést, hogy a nyelv automatikusan alakul ki a gyermekkorban, mintha csak ezt a nagyon összetett készséget egy beépített program indítaná, amely azután pontosan és megállíthatatlanul lefut.

De a betegségek sajnos – milyen végérvényes és kegyetlen szabály! – e „programon” belül mindig előnyt élveznek.

Ez a szörnyű igazság a legszívbemarkolóbb módon jelentkezik Russell Martin regényében. A regény bemutatja azt a folyamatot, ahogyan a szerző unokaöccse, Ian Martin viselkedésében megjelennek az autisztikus tünetek. Ian 18 hónapos korában mondta ki az első szavát: tehén, s utána gyors iramban veszítette el beszédkészségét.

Számos beszámoló jelent már meg az autizmus okozta szenvedésekről, de kevés múlja fölül ennek az írásnak a gondolatgazdagságát, szakértelmét és szenvedélyességét. Russell Martin több síkon is ábrázolja témáját. Olyan klinikai látásmóddal rendelkezik, mint a nem-szakmabeliek közül kevesen, és így nem csak tetszetős, hanem pontos leírását is adja Ian összetett neurológiai rendellenességeinek, az autizmus első bizonytalan jeleitől, a nagyfokú magába-zárkózáson, a testi érintés és más érzékszervi benyomások kerülésén keresztül, a tárgyakhoz való beteges ragaszkodásig és a kényszeres, sztereotip szokásokig.

Russell Martin, aki eddig öt könyvet írt – köztük egy regényt is –, tudományos hozzáértéssel ábrázolja a kutatók munkáját, akik megpróbálják megérteni és gyógyítani ezt a rendellenességet. Mértéktartó és kiegyensúlyozott, amikor rámutat a régebbi orvosok tévedésére, akik nem jól értelmezték az autizmust. Végül lírai és szenvedélyes, amikor életszerűem ábrázolja Ian sokat szenvedő szüleinek bátorságát, önfeláldozását és nemességét.

Ian történetének igazi drámája nem maga a beszédvesztés, hanem – mint a cím is sejteti – a nyelv lassú és fájdalmas elsajátításának folyamata. Habár Ian élete merev szabályok szerint zajlik – ugyanazokat a filmeket nézi meg újra meg újra, ugyanazokat a játékállatokat hurcolja mindig magával –, amikor számítógépet kap, mégis kiderül, hogy teljesen tisztában van nehéz helyzetével. Nyolcéves korában kezd üzeneteket pötyögtetni szüleinek a számítógép billentyűin, és elmondja, tud róla, hogy autista. Mivel sokszor éppen azokra a dolgokra kéri szüleit, amelyek ellen később visítva tiltakozik – mézevés, iskolába menés, ismeretlen filmek megnézése –, így nyilvánvalóvá válik a szakadék aközött, amit voltaképpen szeretne, és aközött, amit valójában el tud viselni. Együgyű elképzeléseink a nyelv elsajátításáról mindörökre szertefoszlik, ha elolvassuk Russell Martin kristálytiszta történetét. Amikor egy gyermeki beszélni tanul, nem csak egyszerűen elsajátít egy szókincset, nem csak gépiesen memorizálja a hangok nagy tömegét, és nem is egyszerűen jelek sorát társítja az ismert tárgyakhoz. Sokkal inkább egy életfeladatot teljesít: megtanul együttélni a létező világgal.

Ez rendkívül komoly feladat. A gyermek így tanulja meg a valóság megértését, és szilárd talajt épít magának, amin megvetheti a lábát. Bizonytalan észlelései, tétova és ködös megérzései hirtelen határozott formát öltenek; érzelmei és kezdetleges gondolatai határozottan kirajzolódnak. A gondolatok kikristályosodnak a nevek és a szavak köré. A nyel a fix pontot kínálja, a fókuszpontot a gondolatok számára.

Ernst Cassier*, a filozófus helyesen hasonlította a gyermek első szavait a vak ember fehér botjához, amely segít abban, hogy a sötétben utat találjon. Tragikus, hogy az autista gyermeknek nincs ilyen nyelvi fehér botja. Ahogy a „Kitörés a némaságból” oly fájdalmasan bemutatja, ő egy értelmetlen, kaotikus világ kényére-kedvére van hagyatva.

A nyelv eredete, könnyű elsajátításának idegrendszeri feltételei, az autisztikus diszfunkció valószínű okai, és hatása az emberre nézve – ezek Russell Martin átfogó érvényű könyvének fő vizsgálódási területei. Műve megrendítő leírása a balszerencse sújtotta emberi sorsoknak: a titokzatos, ellenőrizhetetlen erők áldozatává váló kisfiúnak és családjának. A családot a kérlelhetetlen tényekkel szembeszegülő bátorság és remény olyan magaslatokba emeli, hogy harcukat nem túlzás heroikusnak nevezni."


Jegyzet:

 

*Ernst Cassirer (Breslau, 1874. július 28. – New York, 1945. április 13.) német filozófus, filozófiatörténész, a marburgi neokantiánus iskola képviselője. Főműve: A szimbolikus formák filozófiája


 

Részletek a regényből:

Mintegy mottóként alábbi idézet olvasható a belső címlapot követő oldalon:

"...hogy a szellem elvégezhesse feladatát, ahhoz elengedhetetlen, hogy a világ teljes szókészlete rendelkezésére álljon. Mindaz, amire nincs szavunk, elvész. A szellemnek – a kultúrának – két kis hasznos szerszáma van: a nyelvtan és a szókincs, mint egy csinos kis homokozó-vödör a hozzá illő lapáttal. E kettővel mozgatunk meg hegyeket, és végzünk el minden elképzelhető munkát. S e kettővel igyekszünk magát a puszta létünket is fenntartani."

Annie Dillard (1945.04.30) amerikai, Pulitzer-díjas szerző.

A Kezdetben című fejezet első két bekezdése Somogyi György fordításban:

„Tehén” – mondta, vagy próbálta mondani, ahogy ragyogó szemeivel rácsodálkozott ezekre a teremtményekre, lévén az egész világ már merő csoda tizennyolc hónapos lénye számára, amely a dolgokat most megnevezni szerette volna. Aztán még egyszer megpróbálta: „tehén” –és ezúttal a szó félreérthetetlen volt, jóllehet semmi több, mint egy, az izgalomtól visszafojtott közönséges lélegzet kitörése, de micsoda fegyvertény volt! Mint minden első szó, természetesen, aztán mindaz, ami utána jön, egy életen át, minden szó egy-egy varázsigeként megtanulva és kimondva.

1985 latyakos, hótorlaszos telének vége felé, Ian a szüleivel, a nővérével és egy skót juhászkutyával, meg egy naptól mindig leégett orral lakott egy kutatóállomáson, amelyet fenn, a sziklás hegységben sárga törzsű fenyőfák és a földfelszínre bukkanó gránittömbök erdeje ölel körül. Lakóházukat a közeli laboratóriummal és a melléképületekkel együtt egy mintaszerű tehenészetből alakították ki. Így hát nem volt különösebben meglepő, hogy – egy olyan világban, amelyet inkább angus-herefordi szarvasmarhák, semmint emberek népesítettek be –, mama vagy tej vagy még helyett a tehén szó jött ki először ennek a kisfiúnak a száján. Ami viszont nagyon is rendkívüli – előbb furcsa, utóbb zavarba ejtő, aggasztó, félelmetes, végül egészen kétségbeejtő – volt, mielőtt egyszerűen valósággá vált volna, nem volt más, mint hogy a következő öt évben Ian sohasem mondta többé, hogy „tehén”, és nem is szólt egyetlen más szót sem.


 

És egy részlet az angol nyelvű kiadás 163/164. oldaláról:

Megjelent az Esőember folyóirat II. évfolyam (1997) 1. számában a fordító megnevezése nélkül.

Egy november eleji napon, a Halloween ünnepi előkészületeinek idején – amely Inat egyáltalán nem érdekelte –, az osztály csöndben ült a könyve fölött, a Falusi koncert című illusztrált történetet olvasta, és az ebédre hívó csengetést várta. Véletlenül éppen teljes csönd volt, amikor Ian tisztán, érthetően megszólalt, és azt mondta: „tehén”. Ekkor az oszutály felbolydult, a gyerekek kiáltozni kezdtek: „Ian azt mondta: tehén! Ian azt mondta: tehén!” Köré gyűltek, lökdösni kezdték, amit ki nem állhatott... „Mondd újra! Mondd újra, hogy tehén!” – biztatták egymás szavába vágva, és ő szép nyugodtan megint kimondta: „tehén”, és a szó, amit a kis ajkak formáltak, megtöltötte a szobát, ha nem is hanggal, de megelégedettséggel és örömmel.

„Tehén” – mondta Ian azon az őszi napon, nem sokkal a 6. születésnapja után. Vajon csak véletlen volt, a körülmények esetleges összejátszása, hogy az utolsó szó, amit négy és fél évvel korábban kimondott, szintén ugyanez volt? Vajon egyszerűen az magyarázza a dolgot, hogy a másfél éves Iannak is nagyon tetszettek a tehenek, meg a hat évesnek is? Vagy pedig – és ez is egy lehetőség – a tehén szó és az a mód, ahogy kimondjuk, akkor régen bevésődött a bal agyféltekébe, de ez a neurológiai séma rejtve maradt ott egészen addig, amíg agya ki nem fejlesztette az autizmus miatt gátolt beszédképességet?


 

Végül is egy számítógép segítségével Ian nagy harc és elszánt küzdelem eredményeként gondolatait, érzéseit elmodhatja, ami néha megdöbbentő bepillantást enged az autizmus világába.

Két idézet a könyvből - Ian számítógépébe írt mondatai, melyeket pontosan úgy írok le, ahogyan a könyvben megjelent, feltehetően ahogyan azokat ő gépelte be:

I HATTE AUTISM. ITIS A NIGHTMATRE. SSOMETIMNES  I WANTTO DIE. IT QWOULD BE BETYTER FOR EBVERYONE IF IWAS DED.*

Azaz: Gyűlölöm az autizmust. Ez egy lidércnyomás. Néha meg akarok halni. Ez mindenkinek jobb volna, ha halott volnék.*

I YTRY TO HOPPE FOR QA CURE WEVERY DDAY. IHAVE ;LOTS OF GFRIENDS AT SVCHOOL AND MYY YTEACHERS ;LOVE ME AND IQM ,LUCKY THAT NMY FQAMIILY IS SO AMAXZING BUT I VCANNOT BARE MOY LOIFE SOMEETIMES, VBUT IHAVE SO ,MUCH TO BBE GHAPPY ABOUT TOO. I ;LIVE H3ERE IN THE MOUNTAINS ANDIT IS B3EQUTIFFUL. I LIKE TO 5READ ABND LEARN AVBOUT EVERRYTHIBNG. IHAVE SO NMUCH ;LOVE I TRREALLY CANNOT BE UBNHAPPY ALL THE TIME.*

Próbálok reménykedni egy gyógymódban minden nap. Sok barátom van az iskolában, és a tanáraim szeretnek, és szerencsés vagyok, mert a családom olyan bámulatos de néha képtelen vagyok elviselni az életem, de oly sok minden boldoggá is tehet. Itt élek a hegyekben és ez csodálatos. Szeretek olvasni és mindent megismerni. Annyi szeretetet kapok, valóban nem lehetek állandóan boldogtalan.*

*Kocsis Alajos (a fent idézett két angol szövegrész fordítása tőlem származik)


Utóirat:

Az Esőember folyóirat fentebb említett (1997/1.) számában a felelős szerkesztő ezekkel a szavakkal vezette be a recenziót:

„Mivel az autizmusról magyar nyelven elérhető (szak)irodalom enyhén szólva véges számú, ezért idegen nyelvű műveket is ismertetünk, remélve,  hogy önök közül néhányan meg tudják szerezni őket, és a későbbiek folyamán a legérdekesebbek magyar kiadása is lehetővé válik...”

Nos, azóta már tekintélyes számú könyv jelent meg Magyarországon, nem csak idegen nyelvről magyarra fordított, hanem magyar szerzők művei is. Csupán ezen a honlapon található számos ismertető, és ez a szám koránt sem a teljes lista. Fent bemutatott könyv  fordítása sajnos azóta sem készült el, talán ismertetőmmel sikerül felhívni rá a figyelmet, és felkelti valamelyik kiadó érdeklődését. (Alajos)


 

A könyvről és írójáról bővebben: http://www.amazon.com/Out-Silence-Journey-into-Language/dp/0805019987


2010-03-22 00:00:00
Vissza
Bejelentkezés
 

Keresés