lepjunk.hu

EGY PEDAGÓGUS TAPASZTALATAI AUTISTA GYEREKEKKEL II.

Julika fejlesztése 1990. márciustól októberig

Megjelent az Esőember, 1996. tavasz-nyár, I. évfolyam, 2 - 3. számában


Eszterke márciusban volt öt éves. Ekkoriban napja legnagyobb részét sztereotip cselekvésekkel töltötte. Azaz:

Mit nem tett?

Mit tudott tehát?

TERÁPIA Ekkoriban bíztak meg Eszterke szülei azzal, hogy segítsek Eszterek nevelésében.
Feladatomnak azt tekintettem, hogy ebből az álomszerű "nem-jelenlétből" fölébresszem,

Bár márciustól kezdve rendszeresen találkoztunk Eszterkével, csak júliusban, az együtt töltött nyaraláskor kristályosodott ki, mi az, ami javára, fejlődésére szolgál, és mi az, ami gátolja.
Gátolta minden, ami személytelen, tehát minden sztereotípia - és javára szolgált minden, ami személyes kapcsolat, személyesség.

Ebből a felismerésből nőtt ki a terápia, amit magamban "köldökzsinór" és "zsebibaba" terápiának neveztem el.

Azaz: egész nap fizikai kapcsolatban kellett lennünk, mintegy köldökzsinórral összekötve. Ezért tehát egész nap, vagy a kezét fogtam, vagy a nyakát, fejét érintve közlekedtünk, vagy őt kértem (rávezettem), hogy ölelje át a lábamat, hogy így mindkét kezem szabad legyen munkám végzésére.

Minden munkámba belevettem, mint egy "zsebibaba" volt előttem minden tevékenységemben. Kezébe adtam a tárgyakat, amivel dolgoztam, én pedig az ő kezével mozgattam. Ehhez eleinte hatalmas ellenállást kellett legyőzni, ill. félórákig tartó üvöltést kellett figyelmen kívül hagyni. (Pl. amikor együtt kapával gödröt temettünk be.)
Így nem volt sem alkalma, sem értelme annak, hogy rohangáljon, rázogasson.

Lassan az értelmetlenségek helyett örömét kezdte lelni az én értelmes munkáimban.
Kezdte magától megfogni a munkaeszközöket, kezdett belekukucskálni a fazékba, föladni a leesett tárgyakat.

Csak akkor engedtem el magamtól, ha feladata volt. Rendszerint valami nagyobb tárgyat bíztam rá, hogy vigye a helyére. (Pl. mosogatóedényt, fazekat, kimosott ruhákat tartalmazó lavórt.) Azért nagyot, mert azzal nehezére esett volna elszökni, vagy rázogatni. Ilyenkor láthatatlan köldökzsinórral voltunk összekötve, azaz szavakkal tartottam vele a kapcsolatot. Eleinte öt méterig volt "távirányítású", aztán tizenöt-húsz méteren is.

Ma (októberben - 1990. - a szerk.) ez a köldökzsinór láthatatlanul jelen van köztünk, és működik. Eszterke kilométereken jön kézfogás nélkül önállóan mellettem vagy mögöttem, nem szökik el, mindent figyel maga körül. Ha ismert útvonalon megyünk, pár lépést előre is engedhetem, és ő vezet engem.
Szükség volt (és van) Eszterke érzékenységének fokozására. Észrevettem, hogy a testi érzéketlenség összefügg a közönnyel.

Ha testi érzékenységét fejlesztem, élénkül a külvilághoz való kapcsolata.
Ezért sokat, nagyon sokat simogattam, gyúrogattam, dögönyöztem. Simogattam a keze fejét, a fejét, az arcát, nyakát. Úgy közlekedtünk, hogy ezeken a pontokon simogattam - azaz: itt volt a "köldökzsinór" tapadási felülete.

Ha a mellkasát bökdöstem, gyengéden öklöztem, észrevettem, hogy a széttartó mozdulatok helyett egészséges fogó- és csimpaszkodó reflexek váltódnak ki, sőt, exspirációs* hangokat is ad ki.

Ez a köldökzsinór- és zsebibaba-terápia az érzékenység fejlesztésével együtt arra vezetett, hogy Eszterke

NÉHÁNY GYAKORLATI MÓDSZER
BILIZÉS

A bilizést is a testi, fizikai összekötöttség állapotában próbálgattuk. Ha guggolva, kuporogva dolgoztam - a kedvéért gyakran -, Eszter a bilin ülve kuporgott a térdeim között. Közben énekeltünk, beszélgettem hozzá, vagy könyvből meséltem. Amit a többi gyerek is hallgatott. Ilyen idilli bilizések során átlag minden második kaki a bilibe ment.

Ezzel előbbre léptünk a kakilási gátlás legyőzésében. A magányos szexuális öröm helyébe a magasabb rendű öröm: a győzelem öröme, és a szeretet légkörének öröme lépett.

FOGÓREFLEX, ERŐKIFEJTÉS, MEGRAGADÁS FEJLESZTÉSE

Ha kezemet álló helyzetben szabaddá akartam tenni, rá kellett nevelnem, hogy lábamat átölelve csimpaszkodjon (lásd fentebb: látszólagos ölelés). Eszti ezt szívesen megtette, de nem akart erőt kifejteni, nem csimpaszkodott. A fogóreflexe mintha nyomtalanul eltűnt volna.
Ezért igyekeztem a fogóreflexet erősíteni.

Például úgy, hogy ha általában átölelte a lábamat, egy-egy dal ritmusára hintáztattam, ringattam. Időnként hirtelen nagy kilengéseket, lökéseket adtam a ringatásba. Ha ilyenkor nem kapaszkodik meg erősen, elesik. Erre Eszti hamar rájött. Belátta, hogy jobb csimpaszkodni, mint elesni. Így aztán hátsó bicikliülésen is tudott utazni velünk, kérésünkre -szófogadóan - erősen fogott, csimpaszkodott.
A fogóreflex erősítésére, valamint lábának rugóztatására, a guggolás megkedveltetésére sok játékos gyakorlatot végeztünk (érdeklődőknek szívesen átadom).

EVÉS - BESZÉD

Mindkettőnek előfeltétele a száj, a torok és környékének lazasága, a görcsösség feloldódása. Ezt szolgálták a fent leírt "simogatások". Az evés és beszéd fejlesztését összekapcsoltam.

Bár Eszti egyedül tudott enni (lásd fentebb: Mit tudott tehát?), áttértem a falatonkénti etetésre. Ez látszólag visszalépés volt, de nagy lehetőség rejlett benne, amit nem akartam elszalasztani.

Falatokat csak akkor tettem a szájába,

  1. ha a szemembe nézett,
  2. ha a száját nagyra tátotta
  3. és ha azt mondta: HAMM.

Eleinte csak az 1. és 2. sikerült, később a 3. is. (Szeptemberre Eszti már a szobájából, csukott ajtón keresztül is kért enni, kikiabálva szüleinek: hamm. Nagy öröme volt, hogy láthatta: megértik a beszédét.)

Ennek a módszernek eredményeként, az éhség hajtóerejét kihasználva Eszti "rákényszerült"

  1. a szembenézésre (szemkontaktus)
  2. a beszédhang kimondására, és rájött:

Sőt, az adás örömére is, mivel minket is elkezdett etetni, közben mondva: hamm.

A beszédhang kimondásával szemben hónapokig görcsös gátlást éreztem. Az utóbbi időben (október) kezd feltűnően föllazulni.
Pl. ha azt mondom neki: Eszterke, mesélj, mi volt az oviban? - rám néz nagy örömmel, és nagyra nyitott szájjal mondja: "Hááá..." - Ezt persze nem tanítottam neki, saját közlési ötlete volt.

A beszélés irányába motiválom azzal is (szüleivel összhangban), hogy a nyafogást, a sztereotip jelzéseket nem értem meg. (Azaz nem vagyunk erre hajlandóak.) Ehelyett a beszéd szándékával nézzen a szemünkbe, és úgy "kérjen". Eszti nagyon örül, ha ilyenkor megértjük - sokkal jobban, mint ha nyafogására engedünk.

Miután ezeket a fejlesztési lehetőségeket felismertük Eszti szüleivel együtt, igyekeztünk ezek szerint bánni vele. Eszti szüleitől a hétköznapokban ez sokszor nagy elszántságot és nagy erőfeszítéseket kívánt és kíván. Erőt ad azonban, hogy kezd látszani az eredménye.
Eszterke képes lett összeszedett,

Görcsössége feloldódott a

Megtanult

Általában félelmei kezdenek feloldódni, éjszakái egyre ritkábban terheltek szorongással.

TOVÁBBI FEJLESZTÉS

Mindezek adják a lehetőséget a további fejlesztéshez.
A sztereotípiák (lásd fent: sztereotip cselekvések) akadályozzák, sőt visszavetik a fejlődésben. A fejlődés helyére állnak be. Ezért SZIGORÚAN TILOSAK!
Ha tehát a sztereotípiákat észleljük

(Hasznos tevékenység a nyugodt figyelés is!)
Erre sokszor elég egy érintés, testi jelzés is. SŐT: egyelőre többet ér, mint a szó.

Ha pl. Eszti nyihogva rohan a mászókához, visszaparancsolom, vagy visszahozom, és csak akkor engedem oda, ha szép fegyelmezetten, laza mozdulatokkal megy oda. Ezt szívesen, sőt büszkén megteszi, mint aki érzi, hogy ő számunkra nem mindegy.
Az egészséges futkosási vágyát kézen fogva, oldott együtt-futkosással laktathatjuk jól.

Mindent kedvesen kommentáljunk, amit ő tesz, ill. amire figyel. Szép lassan, artikulálva mondogassuk. Ezzel:

Vagy szóval, vagy érintéssel tartsunk vele állandó kapcsolatot. Így megelőzzük a sztereotípiákba való menekülést.
Vonjuk be minden tevékenységbe!

Ez Eszti jelen állapotában (1990. október) azt jelenti, hogy kezünkkel kezét vagy könyökét megfogva fogassuk meg vele a tárgyakat, és végeztessük el vele a feladatokat. A munka eredményének (ha bármily gyarló vagy közelítőleges is) örvendezzünk együtt.

Ezen a területen elsősorban a gyógypedagógiai nevelők, gondozók segítségére, szakszerű fejlesztésre van szükség.

Adjunk neki önálló feladatokat, főleg cipelnivalót, rakodást.
Várjunk el tőle dolgokat, pl. vetkőzés, cipő kibontása, cipzár húzása, kilincs lenyomása, ajtó becsukása maga után, csap kinyitása és elzárása, villany kapcsolása, lesett tárgyak feladása, levett ruhadarab kezünkbe adása, stb. Itt egyelőre kezét vezetnünk kell többnyire.

Ha nem engedünk teret a rossznak, és kihasználjuk a jó ezen lehetőségeit (később ehhez majd még sok új jöhet) akkor egyre nőni fog az az idő, amelyet ő maga hasznosan tölt. Egyre kevesebb energiánkba fog kerülni a fejlődése.
De addig "résen kell lenni", hogy ki ne szivárogjon, el ne folyjon a pozitív energia - sztereotípiák formájában.

A sok-sok apró öröm, ami ezzel jár, adjon bizakodó türelmet mindannyiunknak, akik Esztit szeretjük.

Magamról annyit: életemnek az a korszaka, amikor autista kisgyerekek fejlesztésével foglalkoztam, lezárult. Ma erre már nincsen lehetőségem.

Nényei Gáborné

Vissza a cikk első részéhez: EGY PEDAGÓGUS TAPASZTALATAI... I.


Jegyzet:
*exspiráció (latin) - kilélegzés, kilégzés


2010-02-11 17:51:22
Vissza
Bejelentkezés
 

Keresés