lepjunk.hu

Gyógypedagógiai filozófia

"Minden virágnak külön illata van, jellegzetes alakisága, mégsem rontja ez a pompa a kert egységét." (Jókai Anna)

Mielőtt a Kedves Olvasó túlságosan megrettenne a fenti címtől, gyors magyarázattal állok elő. Úgy gondolom, minden fontos cselekedet mögött egy bölcseleti gondolatiság kell, hogy álljon, ami megalapozza, hitelessé teszi és szellemiségével hatja át ezt a bizonyos fontos cselekedetet. A pedagógia - ezen belül (egész pontosan: ezen fölül) a gyógypedagógia - ilyen igen fontos cselekedet. Személyes, egzisztenciális, spirituális megérintettség.

Megjelent az Esőember 2005. - IX. évfolyam, 4 számában


Meggyőződésem, hogy alapjában véve nem tudomány, sokkal inkább művészet, mégpedig szakrális cselekedetekből megkonstruált művészet. Mondják, hogy hivatás; az is, ha emlékezünk a fogalom belső jelentéstartalmára: hívás, elhivatottság, meghívottság, sőt a hit, hűség fogalmaink is gyökereiben közösek. Tudjuk azt is, hogy a hűség nem maradiságot takar, sokkal inkább a tradicionalitás megőrzését, illetve megőrizve megújulását. Hegel német lévén az aufheben kifejezést fedezi föl újra filozófiája számára, amelynek jelentése hármas értelmű: egyrészt "fenntartani", másrészt "véget vetni", harmadrészt "felemelni". Fontos, hogy a nevelés bipoláris jellegét is jól értsük, hiszen a nevelés során önmagunkra és másokra gyakorolunk hatást azért, hogy értékeket fejlesszünk ki önmagunkban és másokban. Ennek transzcendentális feltétele az örök értékek világa, amely felé minden nevelésnek vezetnie kell. 

Napjaink sorsdöntő gyógypedagógiai-pedagógiai aspektusú kérdése éppen ez a megújulva megőrzés, vagy megőrizve megújulás - ha úgy tetszik fenntartva véget vető, felemelő - képessége. Ha ez harmonikusan, vagy témánknál maradva, dialektikusan valósul meg, akkor van remény arra, hogy a magyar gyógypedagógia újra méltó helyére emelődik, amihez még egyfajta filozófiai (filo-szophosz = bölcsesség szeretete) szemlélet nyújthat alázatos segítséget. Egyszerűsítsük le most a filozófiai szemléleteket két végpontra, nevezetesen materialistára és idealistára, és osszuk képzeletben ketté a mi gyógypedagógiánkat is e két szemlélet mentén materialistára és idealistára. Mit jelent esetünkben ez a két gyógypedagógiai szemlélet? Természetesen két gondolati végletet, melyek mellé felsorakoztathatók - mint a filozófiában is - a különböző rendszerek. A materiális (anyagelvű) gyógypedagógiai szemlélet azt jelenti, hogy van például száz megtermékenyített petesejt és abból kilencven a normalitás kategóriájába sorolható, öt életképtelen és további öt életképes ugyan, de valamilyen fogyatékossági tényezőt hordoz magában. Ezek a rideg, materiális, racionális tények. Kilencven hasznos (pragmatikus, utilitáris) a világ számára, öttel nem kell foglakozni, mert életképtelensége révén nem jelenik meg a világban (legfeljebb a még semmitmondóbb és rideg statisztikákban) így nincs is különösebb haszon vagy kár. Nem válik gazdasági, fogyasztói, munkaerői tényezővé, és ami ilyen, az tulajdonképpen nincs is. Marad még öt, ami gond a társadalomnak, nehezére van a gazdaságnak, töredékes értéket termel csak, nem illeszthető be semmilyen úgynevezett normál rendszerbe sem (ami meg erőszakosan történik, azt integrációnak kezdjük hívni), kilóg a teljesítmény és ismerethalmaz elvű pedagógia lendületes nyomvonalából, rontja a "tudásalapú" (szeretet nélküli?) társadalom renoméját. Fogyatékossága ellenére többletigényeket fogalmaz, illetve fogalmaztat meg. 

A helyzet olyan, mint amikor Csuang-ce egyszer a tao emberéről szóló példázatában egy óriási fáról ír. A fa ágai görbék csomósak, deszkának alkalmatlanok. Gyökerei szerteágazóak, korsó nem készíthető belőlük. A levelei keserű ízűek, átható szaguk bódító. De a fa tündöklő szépséggel magasodik a táj fölé - és nem jó semmire. Nos, a jó valamire, vagy a nem jó semmire gyógypedagógiai szemlélet és a tündöklő szépség nem észre vevése okozza a legtöbb problémát társadalmi, szociális és a mi új keletű bölcseleti szintünkön is. 

A helyzetet még súlyosbítani látszik az alkalmazott pszichológia ateista, materialista ága a behaviorizmus, amelynek már emlékképeiből is kitörlődött az emberi lélekről alkotott mindennemű elképzelés. A másik "érvágás", ami jelentős vérveszteséget okozott a gyógypedagógiának az a normalitás pszichológiai fogalmának bevezetése volt. Természetesen kell beszélnünk normalitásról, de sok esetben annak téves megközelítésével élünk. Nevezetesen a Gauss-görbe ábrája, ami egy harang alakú képződmény, s amelynek középső sávja adja az úgynevezett normális mezőt, két szélső területe, pedig az abnormalitást (pozitív illetve negatív irányban). Meggyőződésem, hogy rossz a Gauss-görbe interpretálása, hisz' maga az ábra (a görbe) szemlélteti a normalitást és nem egy kalibrált mező. A középső sáv egy gyakoriságot, egy átlagot szemléltet, a két szélső rész pedig a szükséges eltéréseket, amelyek így együttesen adják a normalitást. Kicsit leegyszerűsítve: az nem normális állapot, hogy mindenkinek 100-as az IQ-értéke, az a normális, hogy van 100-as, de van 120-as és 80-as érték is, és így tovább. 

Ha lehet ilyet egyáltalán mondani, akkor az az erdő a "normális", amelyben vannak kisebb - nagyobb, öregebb - fiatalabb, egyenesebb - görbébb, termő - nem termő etc. fák. Van ilyen-olyan aljnövényzete, vannak bokrok és vannak benne kidőlt fák is, sőt "famenetes" területek is - amelyeket tisztásnak nevezünk. Nos, valami ilyesmi a normális erdő. A "nem normális" erdő az egyenerdő, vagy műerdő; egyforma hosszú és nagyságú fákkal, amelyek sudár egyenesek (mert amelyik nem ilyen lenne, azt időben kivágják). Az egyenfák sora nyílegyenes hosszirányban, keresztben, átlósan, bárhogyan is nézve. Aljnövényzet nincs, azzal végez a gyomirtózás - hisz' kárára van a szép sudár fáknak. Valami ilyenféle az abnormális erdő. 

Még az ujjbegyünk lenyomata sem egyforma, és az ennél sokkal bonyolultabb "dolgok", mint a személyiségünk, a pszichikumunk, a jellemünk, a viselkedésünk stb. miért lennének egyformák? És mi szükség van arra, hogy ezeket egyáltalán standardizáljuk? A nem egyformaság, a különbözőség a normális, és ez jelenti az egységet is. 

Az általunk elnevezett idealista gyógypedagógia tudja, hogy az egyenlősdi, az egyformaság az egység megrablása. Ez a szemlélet alázattal és megértéssel veszi tudomásul a fogyatékosságot és megtalálja azokat a vekedési területeket, amelyekre a pedagógiáját építheti. Meg kell tanulnunk, hogy nem lehet mindent megváltoztatni, vannak olyan sorstörvények (karma) által meghatározott állapotok, amelyek nem defektusok, nem retardációk, nem abnormális állapotok, amelyeket meg kell reparálni, hanem értelmük és jelentésük van az érintett és a környezete számára. 

Az idealista gyógypedagógia ideákban gondolkodik, amely idea nem egy standardizált, etalon idea, hanem minden érintett személy önmaga ideája. Az idea az az "ideális állapot", ahová a sérült ember - újabb sérülések elszenvedése nélkül - eljuthat, illetve eljuttatható. Mint ahogy a platóni szemlélet azt várja a filozófustól, hogy az egyeditől induljon az egyetemes felé, a látszat mögött kutassa a lényegit. Nem csupán azt feltételezi, hogy ez a keresés sikerrel járhat, de egyenesen azt állítja, hogy e módszer a valódi ismeret megszerzéséhez nélkülözhetetlen. Platón arra biztatja a filozófust, hogy figyelmét fordítsa el a külsődlegestől, a konkréttól, hogy a dolgoknak ne a felszínét tekintse, hanem inkább "befelé" fordulva kutassa az igazságot, mert csak így találhat rá a valóság mélyebb szintjére. Azt tanítja, hogy az érzékelésünk felfogta tárgyak valójában elsődleges esszenciáknak, valamiféle primer lényegeknek kikristályosodott alakjai, amelyeket csakis az aktív, intuitív elme képes megragadni. 

Az idealista gyógypedagógia bár a földön áll, de van transzcendens bekötése, kapcsolata. Nagyon sok idealista gyógypedagógussal találkoztam, kik lehajolva a gyerekekhez, felemelve önmagukhoz "óriássá" tették őket. Nem boncolgatták a gyerekek "státuszát", nem kívánták semmiféle skatulyába begyömöszölni a gyereket. A gyerek neve továbbra is Évike, Pistike, Jancsika maradt, s nem imbi, diszes vagy hipermotil. Merjünk idealistának lenni, merjünk korszerűnek lenni, legyünk nyitottak a szemléletváltásra, ami nem pusztán egy váltás - minden jó, ami nem a régi - hanem a régi értékek megőrzését, és az új értékek megkeresését jelenti. 

Még egy komoly nehézségről kell itt számot adni, ami a gyógypedagógia, de az alap- és középfokú oktatás egészét érintő matriarchális egyensúlyvesztést jelenti. Egyszerűbben fogalmazva ez a hivatás teljes elnőiesedését takarja, ami viszont a gyermekek felé egyoldalú modellt kínál, s ez a csonka családok hasonló egyoldalúságával párosulva identifikációs nehézségeket is jelenthet a gyermekek számára. 

A sztoikus Epiktetosz azt mondja: "A filozófia azzal kezdődik, hogy tudatára ébredünk gyengeségünknek, kiszolgáltatottságunknak." Ennek analógiájára azt mondhatjuk, hogy a gyógypedagógus filozófiája azzal kezdődik, hogy tudtára ébred mások gyengeségének és kiszolgáltatottságának, miközben felébred önnön magában az az archaikus struktúra, ami a másik megsegítésére, megmentésére predesztinálja az embert. Figyelembe véve, amit Thoreau mond: "Annak, ha egy ember nem tart lépést társaival, az lehet az oka, hogy más ritmust hall. Hagyni kell, hadd lépjen arra a zenére, amit ő hall, bármilyen lassú és távoli is a dallam..". 

Faragó Ferenc


2010-03-15 00:00:00
Vissza
Bejelentkezés
 

Keresés