lepjunk.hu

A titkár elköszön

Péntek van, a legnagyobb kánikula. Az Autisták és Autisztikusok Országos Szövetségének irodájában ketten vagyunk: Kocsis Alajos, a jelenlegi ügyvezető titkár meg én. Beszélgetni szeretnék vele az elmúlt évekről, hiszen hamarosan vált. Nehezen megy. Én a múltról szeretnék hallani, ő jelenről, pontosabban a jövőről beszél.

Megjelent az Esőember 2007. - XI. évfolyam, 3. számában


Tizenegy éve dolgozik az Autisták Érdekvédelmi Egyesületénél. Akkoriban még ez volt a neve, egészen mostanig: a legutolsó közgyűlés döntött a szövetséggé alakulásról, kifejezve ezzel is a külvilágnak: hálószervezetről van szó. A szövetség életében Alajos már nem főállásúként vesz részt. Az ügyvezető titkári posztra pályázatot ír ki az elnökség, addig Petri Gábor, az egyesület/szövetség pályázati menedzsere lesz a megbízott ügyvezető titkár.

A jövő – csak úgy, mint a jelen – nem túl biztató. Egyre több a feladat, és a megnövekedett feladathoz a pénz sosem elegendő. 1996-ban, amikor Alajos először volt az egyesület titkára (két évig még nem főállásban), jóval kevesebb tagja volt az egyesületnek és jóval kevesebb volt a feladat, igaz rajta kívül nem is volt más alkalmazottja az egyesületnek. Később Horák Éva, alkalmanként négy órában besegített. Pályázatok akkor is voltak, Alajos megtanult „pályázatul”, megírta őket, és jó érzéssel tekinthet vissza: a legtöbbje nyertes volt. Tavaly a titkáron kívül még ketten dolgoztak az egyesületnél, idén már hárman. Hosszú évekig a Kocsis család XVI. kerületi lakásában volt az egyesület irodája, de ahogy terebélyesedett az egyesület, úgy lett egyre több munka, a feladat, és úgy lett túl kicsi a Kossuth Lajos utcai iroda, no meg távoli is, hiszen sokan vidékről érkeztek. Jó lett volna nyerni azon a pályázaton, amin helyiséget lehetett nyerni! Nem sikerült! Maradt tehát a bérelt iroda, szerencsére központi helyen a Jókai utcában.

Ahogy felidézzük a mögöttünk hagyott éveket, egyre több emlék jut eszünkbe: a hajdani szülőtréningek, amiből könyv is lett; a Tamás Alajos Közösségi Házban rendezett karácsonyi és nyárváró ünnepségek, a 2002-től évente megrendezett Autizmus Napja. Kicsit szomorúan állapítjuk meg, hogy egyre kevesebben jönnek el az ilyen közösségi alkalmakra. Kár, hogy az utóbbi időben egyre kevesebben jönnek, szinte mindig csak ugyanazok. De tudomásul kell venni: talán azért van ez így, felnőttek a gyerekek és a szüntelen készenlétbe belefáradtak a szülők, de az is lehet, hogy megerősödtek a helyi szervezetek, és ezért nem jönnek sem a régiek, sem az újonnan belépők.

Eszembe jut Szöllőssy Ági, aki évekig volt az egyesület elnöke, és amikor nem vállalta a következő ciklusra a jelölést, azt azzal indokolta, hogy már túl nagy az egyesület, már nem ismer személyesen minden tagot. Úgy érzi, addig volt jó, amíg ő otthon, a saját maga gépén írta a válaszleveleket, címezte a borítékokat. Azoknak a szülőknek, akik 1989-ben az egyesület alapításánál ott voltak, felnőttek a gyerekei. Ott volt az indulásnál Kocsis Alajos is, az ő Nóra lánya is megnőtt, dolgozik egy védett szervezetnél. De akinek autista gyereke van, az pontosan tudja, hogy a szülő nem maga rendelkezik a idejével. Napirendjét a gyerekhez szabja, és sokszor reggel nem tudja, hogy néhány óra múlva nem kell-e rohanni érte az iskolába vagy a munkahelyre, mert valami miatt „kiakadt”. Nórával is sokszor előfordul, hogy „kiakad”. Ilyenkor menni kell érte. Beszélgetésünk olyan témát érint, ami mindkettőnk vesszőparipája: kellenének olyan munkahelyek, ahol a munkáltató és a személyzet tudja, mit jelent az autizmus, és legalább elemi szinten kezelni is képes az autisták problémáit. Azon a pár munkahelyen, ahol autistát fogadnak, egy-egy „kiakadásnál” hívják a hozzátartozót (többnyire a szülőt). Ennek megoldása („keresztülverése”) már az utódokra vár.

Alajos a sokat megélt és látott emberek bölcsességével mondja: fiatal és mozgékony ember kell ide, akinek jó kapcsolatai vannak, aki otthonosan mozog a minisztériumokban, és aki bármikor ráér. Nincs benne önsajnálat, és én úgy gondolom, ha visszatekint ezekre az évekre, büszke lehet: nem dolgozott hiába. Egyben tartotta az egyesületet, sok, nagyon sok szülőnek adott tanácsot, címet, hogy hová kihez viheti a gyermekét, ismertetett jogszabályokat, és ha kellett, lelki támaszt is nyújtott. E feladataitól továbbra sem búcsúzik, hiszen nyugdíjasként napi négy órában továbbra is dolgozik a szövetségnek. Gondozza, frissíti a neten az Esőember-honlapot, válaszol a fórumozóknak, készíti a havi Hírleveleket, és reményeim szerint, úgy mint a kezdet kezdetén, cikkeket is ír majd az Esőemberbe.

(F. Á)

Lásd még: Önéletrajz


2010-03-14 00:00:00
Vissza
Bejelentkezés
 

Keresés