lepjunk.hu

Szociális agy

Robin Dunbar1 a hosszú gyerekkorról, öröklött viselkedésünkről és százötven ismerősről

Bár már régen nem vadászunk mamutokra, és gyűjtögető életmódot is legfeljebb a Tescóban folytatunk,
agyunk továbbra is a kőkorbeli életünkhöz alkalmazkodott, állítja a világ egyik legismertebb humánetológusa, Robin Dunbar. A kutatóról nevezték el az emberi viselkedésevolúcióban alapvető Dunbar-féle számot is. A tudóssal a Rómában rendezett evolúciós konferencia szünetében beszélgettünk.


Ön humánetológus. Mi különbözteti meg ezt a tudományágat a pszichológiától, amelyet néhány kutató nem tart igazi tudománynak?

– Oxfordi egyetemista koromban ismerkedtem meg a humánetológiával a hatvanas években. Egyik professzorom a Nobel-díjas etológus, Niko Tinbergen volt. A humánetológia épphogy kialakult akkoriban, témavezetőm, John Crook egyike volt az úttörőknek német kollégáival együtt. Az etológia létezett már néhány évtizede, és a kutatók elkezdtek elméleteket alkotni az emberi viselkedés magyarázatára is. A néhány biológusban a pszichológiával szemben élő ellenérzés hátterében az húzódhat, hogy összetévesztik a pszichológiát a pszichoanalízissel és a humanisztikus pszichológiával. A nyugati pszichológia az esetek többségében kísérletes tudományág, az idegtudományok eredményeire támaszkodik. Az etológia némileg különbözik a pszichológiától, az állatok és az ember viselkedését természetes környezetükben igyekszik megérteni. Az etológusok nem értenek egyet a pszichológusokkal, különösen a behaviorista pszichológusokkal abban, hogy a patkányon vagy madáron végzett laboratóriumi kísérlettel vizsgálni lehet a természetes viselkedést. Ismernünk kell, hogy az állat magatartása hogyan függ a természetes élőhelyétől, ezek után végezhetünk kísérleteket. Míg a pszichológusokat inkább a gondolkodásbeli, kognitív képességek érdeklik, és a tudat szerveződésének általános szabályszerűségeit kutatják, az etológusok főként a viselkedést és a magatartás evolúciós múltját vizsgálják.

– A konferencia első előadását Georges Cottier bíboros tartotta, aki elmondta, hogy a test és a lélek különbözik egymástól, a lelket csak spirituális vizsgálattal lehet megérteni. A természettudományok tudják kutatni a lelket?

– Erre a kérdésre mást válaszolna egy vallásos és mást egy nem vallásos kutató. A modern idegtudomány másfél évszázada igyekszik eltávolodni a test és a tudat szétválasztásától. A mai neurológusok és pszichológusok úgy gondolják, hogy a tudat egyszerűen az agy működésének eredménye. A tudomány a test működésével foglalkozik, nem érdeklődik különösebben a lélek ideája iránt. Véleményem szerint az agy működésének eredményeképpen létrejövő élmények különböztetik meg leginkább az embert az állatoktól, ezek a gondolatok pedig megnövekedett agyunk miatt jöhetnek létre. Agyunk képes arra, hogy olyan kapcsolatokat hozzon létre emlékképeink között, amilyenre semelyik állatfaj nem képes. Reagálni tud a saját működése közben létrejött gondolatainkra.

– Viselkedésünknek vannak öröklött és tanult elemei. Hogyan aránylanak ezek egymáshoz személyiségünkben?

– Minden olyan állat, amelyik rendelkezik aggyal, képes a viselkedését napról napra a körülményekhez hangolni. A főemlősök és az ember agya nagyobb, mint a többi állaté, így ők még jobban tudják alakítani a magatartásukat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy alkalmanként ne jelennének meg akár a főemlősök viselkedésében is öröklött elemek. A majom és az ember életében azért tart olyan sokáig a gyermekkor, hogy megtanulja, hogyan működik a világ. Tehát nem elegendő csupán az agy mint hardver, hanem telepítenünk kell rá szoftvert is. A szoftvert pedig a gyermekkori fejlődés során szerezzük meg. Számos példát láthatunk erre, például ahogy megtanuljuk értelmezni az arckifejezéseket. E képességet idegi képalkotó eljárásokkal is vizsgálják, arra keresik a választ, hogy különböző életkorokban hol történik a látott arcok feldolgozása az agyban. Fiatal korban, nagyjából huszonöt éves korig, amikor ránézünk egy arcra, és megpróbáljuk kitalálni, hogy mit jelenthet az ember arckifejezése, szomorú, boldog, esetleg mérges-e, azt az agyunk homloklebenyében tesszük. Ez a terület az öntudatért és az értelmes gondolkodásért felelős. Sokat kell tehát „gondolkodnunk” a problémán. Huszonöt éves korunk után azonban az arckifejezések felismerése átkerül a limbikus rendszerbe, amely agyunk ősi része, az érzelmek kialakításáért felel. A funkció tehát helyszínt vált az agyban, és ez lehet az oka, hogy a tizenévesek nehezen birkóznak meg az emberi kapcsolataikkal. Az idősebbek hatékonyabban olvassák le más emberek érzelmeit, mert több idejük volt gyakorolni és megtanulni az általános szabályokat. Az a tanulási folyamat, amelynek során megértjük, hogyan éljünk társas környezetünkben, nagyon hosszú időt vesz igénybe. A huszonöt évesek még mindig tanulják.

– Tudjuk, hogy viselkedésünk mely elemei öröklöttek és melyek tanultak?

– Leginkább a fogékonyság van kódolva a viselkedést befolyásoló génekben, hogy képesek legyünk a környezetünkhöz alkalmazkodva hatékonyan alakítani magatartásunkat. Ehhez van szükségünk a nagyméretű agyra. A gének a struktúrát biztosítják, amely hasonlít a futballpályára, amelynek meg vannak húzva a vonalai. Bármit játszhatunk ezen a pályán, a szabályok viszont tanulás közben alakulnak ki. Csak a legáltalánosabb törvényszerűségek kötöttek, a részletek nincsenek meghatározva. Ha ugyanis pusztán genetikailag meghatározott módon viselkednénk, magatartásunk mindig azonos lenne, nem lenne változtatható. Azt viszont a legtöbb viselkedésforma esetében nem tudjuk, hogyan hatnak egymásra a tanult és az öröklött komponensek. Annyi bizonyos, hogy a gének igen áttételes módon befolyásolják a viselkedést. Az oxitocin2 nevű hormont érzékelő receptorokat kódoló gének egyik változata például azt okozza, hogy a személy hajlamos lesz a meggondolatlan cselekvésre, nagyobb valószínűséggel lesz agresszív.

– Az ön munkásságából különösen a szociálisagy-elmélet és a Dunbar-féle szám vált tankönyvi leckévé. Mit takar ez a teória?

– A szociálisagy-elmélet magyarázatot ad arra, hogy a főemlősöknek – a majmoknak, az embernek és elődeiknek – miért van kivételesen nagy agyuk. A többi állat agya ugyanis a testtömegéhez viszonyítva sokkal kisebb. A főemlősök esetében a feltevés szerint igen összetett szociális rendszerük, csoportos viselkedésük hatott az agyuk fejlődésére. A csoportosan élő állatok környezete, társaikkal fenntartott kapcsolatrendszere sokkal összetettebb, ezek kezeléséhez pedig nagyobb, fejlettebb agyra van szükségük. Az elmélet nemcsak a főemlősökre, hanem módosításokkal más emlősökre és a madarakra is igaz. Ott általában azoknak a fajoknak van nagyobb agyuk, amelyek hosszú időn keresztül ragaszkodnak párjukhoz, tehát monogám párosodási rendszerük van.

– Hogyan illeszkedik ebbe a képbe az ember?

– Ennek megértéséhez vissza kell lépnünk egy lépést. Általánosan igaz az állatvilágra, hogy a monogám fajoknak nagyobb az agyuk, mivel, ismereteink szerint, a párkapcsolat fenntartása igen öszszetett feladat, különösen, ha ez a kapcsolat egy életre szól. A főemlősök, bár nem mind él közülük monogám párokban, sokkal szorosabb, személyes, sőt néha baráti kapcsolatot tartanak fenn csoportjuk minden tagjával, nem csak azzal, amelyikkel párzanak. Ennek eredményeképpen szinte lineáris kapcsolatot találunk a csoport mérete – mondhatni, a barátok száma – és az agy mérete között a majmok és az emberszabásúak körében. Az emberi agy pedig szépen illeszkedik ebbe a sorba, az egyre nagyobb agyú emberszabásúakat követve. Miután elhelyeztük az embert a grafikonon, leolvasható volt, hogy az ember szociális csoportmérete nagyjából százötven fő.

– Nekem százötvenhat ismerősöm van az egyik internetes közösségi oldalon.

– Tényleg? Akkor ön teljesen normális ember! Persze ez a szám némileg változhat emberről emberre. A rokonok mellett azokat tartalmazza, akik fontosak az életünkben, és személyes kapcsolat van közöttünk. Akikkel gyakran találkozunk, esetleg kötelezettségeink kötnek hozzájuk. Összefoglalva százötvenen vannak azok, akikkel közös történetünk van. Ezt a számot azóta Dunbar-féle számnak nevezik.

– Tehát az emberi agy arra készült fel, hogy százötven másik emberrel ápoljon személyes kapcsolatot. Miért pont százötven? Miért nem száz vagy kétszáz?

– A régészeti adatokból úgy tűnik, hogy az újkőkor, más szóval neolitikum emberei általában százötven fős csoportokban éltek. Ebben természetesen nem lehetünk biztosak, de az úgynevezett neolitikus átmenet idejéből származó feltárt falvak méretéből erre következtethetünk. Ebben az időben tértek át elődeink a mezőgazdaságra, valamint létesítettek állandó településeket. A falvak lakosságát a házak maradványaiból becsülhetjük meg, de a becsléshez támpontot nyújtott a középkori angliai falvak mérete is. Anglia meghódítása után, 1085-ben Hódító Vilmos parancsára országos népszámlálást és vagyonösszeírást tartottak, hogy felmérjék a hadjárat zsákmányát. Tudni akarták, hány tehenet és templomot szereztek. A felmérésből nem maradhatott ki egyetlen falu sem, és a fennmaradt jegyzőkönyvekből az derült ki, hogy egy átlagos falu lakossága nagyjából százötven fő volt.

– Ezek szerint öröklött szociális viselkedésformáink a neolitikumbeli körülményekhez alkalmazkodtak?

– Valójában igen. A csoportos életünket meghatározó magatartásunk abban az időben alakult ki, amikor még javában vadásztunk és gyűjtögettünk. Csak az utóbbi tízezer évben vagy még később alakultak ki az első falvak, ekkor telepedtek le az emberek. Szociális világunk így még mindig a tizenötezer évvel ezelőtti állapotokat tükrözi. Amellett, hogy megvan a nyelvi és gondolkodásbeli képességünk arra, hogy növeljük csoportunk létszámát, nem nagyon tudunk több barátot észben tartani. Ehelyett rétegekre, szintekre rendezzük ismerőseinket. A belső körünkhöz mindössze öt ember tartozik, velük nagyon szoros, bensőséges kapcsolatot ápolunk. A külső körök nagyobbak, azokkal az ismerőseinkkel viszont ritkábban találkozunk, nem kötődünk annyira hozzájuk. A százötvenes szám ténylegesen határvonalat jelent. Az afölötti ismerőseinkkel nem személyes a kapcsolatunk, és ha tovább tágítjuk a kört, az ott elhelyezkedő emberekkel már csak a nyelv köt össze bennünket. Annyit tudunk róluk általában, hogy milyen módon kapcsolódnak hozzánk, de életük más mozzanatait nem ismerjük. Ezekre az emberekre magunkban címkéket aggatunk, ezek alapján viszonyulunk hozzájuk. E képességek segítségével tudunk hatalmas közösségeket, városokat, nemzeteket alkotni.

Molnár Csaba 2009. április 4.

Forrás: Magyar Nemzet Hétvégi Magazin 2009. április 4. http://www.mno.hu/portal/627433

1Robin Dunbar antropológus, evolúcióbiológus, humánetológus 1947-ben született Liverpoolban. Az Oxfordi Egyetemen végzett, majd számos más egyetem mellett a Cambridge-i Egyetemen is dolgozott, jelenleg az Oxfordi Egyetem kognitív és evolúciós antropológiai intézetének igazgatója, a brit akadémia tagja. Számos tudományos és ismeretterjesztő könyve jelent meg, többek között a Grooming, Gossip and the Evolution of Language (Kurkászás, pletyka és a nyelv evolúciója, 1997), Human Evolutionary Psychology (Humánevolúciós pszichológia, 2002), The Human Story (Az emberi történet, 2004). Könyvei közül ismereteink szerint magyarul egy sem jelent meg.

2oxitocin vagy oxytocin - "szeretethormon"

Lásd még: Autizmus: kutatás és gyakorlat II. (A szociális agy) illetve Oxitocinnal az autizmus ellen


2010-03-14 00:00:00
Vissza
Bejelentkezés
 

Keresés