lepjunk.hu

Egy utazásról (Szülőszemmel)

Mottó: „Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád." (Kosztolányi)

Sokat töprengtem azon, hogyan mondjam el neked, mi is történt azon a délutánon ott velünk. Miközben többek apró készülékeken csevegtek száz kilométerekkel távolibb helyeken tevékenykedő ismerőseikkel, nos, ezalatt én életem egyik legkeservesebb kommunikációs zavarát éltem át veled.


 A dolog rémesen egyszerű volt. Az ajtó melletti kupé pont megfelelt volna neked, nemigen mertél távolabb menni, hátha valahogy fennrekedsz leszálláskor. Jobb egy kicsit ráhagyni a dolgokra, hisz nem vagy már erőid teljében.

 Benézel, és látod, hogy egyetlen család ül benn szellősen, heten. Á, remek, ez éppen jó lesz. Megszokásból beszólsz: Van még egy szabad hely? Érződik a hangodon, hogy itt még bőven akad egy hely számodra, és akkor pofonként ér a rideg visszautasítás: - Tele vagyunk.

 S miközben tudod, hogy valójában becsaptak, mert hiszen csak heten vannak, és abból öt gyerek, a kiutasítástól megsebzetten az ajtóhoz támaszkodsz, és végigállod a bő órányi utat. Nem is próbálkozol másutt, mert ha itt nincs számodra hely, felnőttek között még kevésbé lesz.

 Én pedig, miközben elnézem visszavonulásodat, kínomban a körmömet rágom. Hiszen nem te vagy az első, akit elküldtelek. Próbálkozott már két másik idősebb ember, és két diák is. Így aztán már mind együtt is vagyunk. A gyengék.

 Megfordult a fejemben, hogy mi lett volna, ha erőszakos vagy. Biztos meghátrálok. Szépen betelepedsz az egyik helyre, és a neked kijáró utas-jogokkal felfegyverkezve ültél volna velem szemben, miközben én képtelen lettem volna számodra a nyugalmat kierőszakolni a családomtól.

 Ha csak a kicsi lett volna ott, valahogy megvédelmezlek magunktól, a három középsővel elbánt volna az apja, és te akár élvezhetted volna azt a röpke órát a kedves gyerekek körében.

 Vagy ha csak a legnagyobb van velünk, akkor sem rosszabb a helyzet, hisz apja és testvérei körbeülték volna. Időnkénti furcsa rikkantgatásai akár fel sem tűnnének neked, hisz olyan nagy az utazózaj amiatt, hogy az ablakot nem lehet fölhúzni. Vagy netán ha mégis észreveszed, hogy ez a gyerek nagyon furcsa, esetleg egy dühkitörése kapcsán megismerkedtél volna az autizmus fogalmával... akkor konstatáltad volna minden bajod mellett, hogy legalább ettől megkímélt a sors...

 De én féltem, és gyávaságom miatt megbizonyosodhattál róla, hogy bizony a világ romlik, a fiatalok önzők, és...

Azóta többször megfordult a fejemben, hátha esetleg nem is vártad volna el a kíméletet. Nekem volt nagy szükségem arra, hogy elbújhassak. Mert mi is történhetett volna? Ráláthattál volna az életünkre, és ha nincs szerencséd, vagy talán ha szerencséd van, találkozhattál volna szenvedéseinkkel. És én féltem attól, hogy ki kell mutatnom, mennyire más a látszat, mint a valóság...

 Féltem, mert nem tudhattam, hogy nem vagy-e egy hisztérika, aki pánikba esik, ha egy fogyatékos gyerek belefog a saját kényszer-játékaiba...

 Féltem, mert nem tudtam, nem akarsz-e hosszú életed tapasztalataival gazdagítani...

 Féltem, mert tudtam, hogy nem bírok veled beszélgetni a kicsi állandó kínlódása miatt, aki egyszerűen nem bírta a vonatot...

 Féltem, mert tartottam tőle, hogy a középsők kikottyantják, hogy az anyám szívinfarktust kapott, s csak azért kényszerültünk erre a nemszeretem utazásra...

....és végül ösztönösen tiltakoztam az ellen, hogy bárki belásson az életünk fájdalmaira, aki arra nem méltó...

 Azért fáj, hogy téged így elküldtelek, mert rajtad láttam, hogy nem vagy rossz természetű vénasszony, és ismerem magam is annyira, hogy tudom, ha beengedlek, röviddel utánad az unokádat is behívom. Hát így volt egyszerűbb.

 Győzködöm magam, hogy a körülményekhez képest a legjobbat tettem. Persze ez így is van. Mert hiszen joga van egy beteg gyereknek, hogy szenvedése ne legyen közbámulat tárgya, joga van egy csecsemő gyereknek, hogy ne az anyja karjában töltse el a négyórányi utat, és a többi háromnak is, hogy kicsit mozoghasson, játszhasson... de nem itt és nem most.

 Addig is, maradunk ellenségek, mindketten sebzettek és ugyanakkor egy csapatba tartozók: vesztesek.

A szívem mélyén remélem, hogy te megbocsátottál, és én is meg tudok bocsátani magamnak.

(Kiss)

Ajánlott, hasonló témájú cikk: A kulcsra zárt ember


2010-03-08 00:00:00
Vissza
Bejelentkezés
 

Keresés