lepjunk.hu

Metálszív

Buda egyik kertvárosnegyedében a keskeny járdán kerekes székben hajtotta magát előre egy fiatal nő. Elegáns, automatikusan nyíló kocsibejáró elé ért, egy metálszínű autó hajtott ki a garázsból, egészen a keskeny járdáig. A nő megállította a járművét, várt. Én is vártam. Egy mozdulatot. Egy elegáns intést, hogy tessék, menjen. A mozdulat nem maradt el. A kéz fölemelkedett, és intett, szabad az út.


Aki azt gondolja, hogy a metálszínű csodaautó vezetője tette meg ezt a mozdulatot, az alighanem a régi szokások rabja, avítt kategóriákban gondolkodik, és nincs fogalma arról a világról, amelyben élünk. A rokkantkocsiban ülő fiatal nő tette meg ezt a mozdulatot. Kettejük közül ő volt az, aki intett, hogy tessék, uram, menjen nyugodtan. A metálszívű férfi rá sem nézett, még fölemelt kezével sem jelezte, hogy „köszönöm”, csak kihajtott a főútra, és ott aztán beletaposott a gázba. Három másodperc alatt eltűnt a szemhatárról. A nő nehézkesen továbbhajtotta magát. Őt sokáig láttam, mert szokásom a villamosmegállóig gyalog lesétálni, s ő is éppen arrafelé igyekezett. Nem volt köztünk jelentős eltérés a sebességben. A sarki CBÁ-nál befordult egy mellékutcába, ott elveszítettem szem elől. A haja be volt fonva. Kukoricafonással, mint a kislányoknak.

Ki fonhatja be ennek a fiatal nőnek a fényes-dús haját? És vajon minden nap, vagy csak alkalomszerűen. Vajon hová igyekezett?

Ha az a férfi előreengedte volna, láthatta volna a tarkóra simuló varkocsot. Ahogyan fénylett ezen a gyenge tavaszváró napon ez a kukoricafonással megregulázott dús hajzat.

Nem tudom, melyikük hová tartott. Nem tudom. Nem tudom, melyikük hány perc – vagy óra – alatt hová ért. Egyikük bizonyára megérkezett a kívánt helyre húsz perc alatt, a másiknak talán fél délelőttje ráment arra, hogy odaérjen, ahová reggel eltervezte. Úti céljaikról csak feltételezéseim lehetnek. De bizonyosan nem egy helyre tartottak.

Közben beértem a villamossal a Moszkva térre, s a metró felé igyekeztem. Két alacsony, fekete nő mellett vitt el az utam. Talán energikusan járok, mindenesetre hosszú kabátom szárnyával véletlenül megsúroltam egyiküket. Elnézést kértem, és tovább siettem. „Isten tegyen nyomorékká!” – kiáltott utánam a fekete hajú nő. Nem szoktam ilyesmire reagálni, de még túl elevenen élt bennem a befont hajú lány szelídsége. Már a mozgólépcsőn voltam, sajnos, ők is arra igyekeztek. Hátranéztem, bele a szemükbe. „Az ember nem mond ilyeneket” – ennyit jegyeztem meg, és nem tudtam levenni róluk a tekintetem: fénytelen volt a szemük a dühtől, s valami számomra felfoghatatlan gyűlölettől. „Mit nézel, te kalapos...” – s itt elhangzott egy ősi mesterség neve, talán nem csak az alliteráció miatt. Ettől észre tértem, és előrefordultam, Éktelen szidalmakat zúdítottak rám, élvezvén, hogy a mozgólépcsőről úgysem lehet elszaladni. Megjegyzem: a két nő együtt sem volt annyi idős, mint én. Becsuktam a szemem, és azon gondolkodtam, vajon az a kerekes székben ülő fiatal nő odaért-e már, ahová akart? S a férfi, aki elsuhant autójával? Ő merre járhat? Mit lát a világból a betonúton és a műszerfalon kívül?

Szép ez a szó: kukoricafonás. Honnan származhat? Valószínűleg a még száron lévő kukoricaszemek állnak olyan szabályosan egymás alatt az óvó levelek mögött, mint ahogyan az ilyen hajfonatú nők tarkóig egymás alá rakott tincsei. S ahogy a sárga szemek fénylenek, úgy ragyog a frissen mosott hajzat.

A dühtől fénytelen szemű nők arcára nem tudok visszaemlékezni. A metálszívű férfit sem tudom visszaidézni. Csak azt a lányt látom, ahogyan fölemeli a kezét, és int: menjen, öné a pálya.

A pálya az övék. A metálszívűké, a fénytelen szeműké.

De az emlékük nem marad meg, az arcukra nem lehet visszaemlékezni.

Arca csak annak a fénylő hajfonatú lánynak volt.

Körmendy Zsuzsanna

Magyar Nemzet – 2010. március 4. csütörtök Nézőpont (Az írás a szerző engedélyével jelenhetett meg honlapomon, melyért ezúton is külön köszönet illeti.)

(Visszatérés a nyitóoldal-ra)


2010-03-04 00:00:00
Vissza
Bejelentkezés
 

Keresés